Kali Ágnes: Hétköznapok

A fájdalomnak nincsenek tájai.

Te jó szobrász vagy.
Hétfő szajhaság, kedden vagy másé,
szerdára elveszítelek.
A halál rám adja nászruháját,
csöndbe öltöztet, nem rám szabták.
Csontig vetkőzöm, vacogok,
mint a csempepadlón, háttal
míg te a forró vizet szeretgetted.
Csütörtökön retusállak, mindig szebb leszel.
Öklendezem.
Elég volt.
Én csak bele akarok fagyni minden első
hóba, szerelembe, sikításba.
Elég volt.
Megtagadok minden szeretetet,
nem szeretek és ne szeressenek.
Péntekre az utolsó rúzsfolt is lekopik
az ágyról.
A hétvégét berakták a lelkiismeret leltárába.
Most már mindig névtelen maradok.

Kali Ágnes (1996-)

Krusovszky Dénes: Dél

A

szőnyeget

feltekertük, a bútorokat

széttoltuk, amit lehetett, egymás

tetejére raktuk, a tér készen állt, de az idő,

akárhogy próbálkoztunk, kitöltött minden zugot, és ebben

az elképesztő zsúfoltságban végül nem is maradt hely nekünk.

Krusovszky Dénes (1982-)

Polák Péter: egymásba írt testek

az est kivirul. mint langyos csillag
forog vagy kering. lustán vonszoljuk
valami köldökeinken áthaladó, merev
tengely körül. végpontok vagyunk, így
születtünk s körré vágyunk, ahogy minden
alakzat gömbölyödni kíván, s minden
sík csak félmegoldás. létezésünk a másikhoz
simul, akár egymásba írt testek, összes
mozdulatomban téged kereslek, ahogy egy
egyenes keresi merőlegesét.

Györe Bori: Fogócska

fogócska közben nem néztem
a fiú szemébe nem is
nézhettem volna mert
szaladtam előle lihegve féltem
a kardigánom elszakadt ahogy utánam
kapott elkapott vagy csak megérintett
azokban a kiismerhetetlen férfi-nő
viszonyokban most köszönnek rám vissza
az udvaron rohangálással töltött szünetek
kötött kardigánok és fiúszemek között

Györe Bori (1981-)

Noszlopi Botond: Utazók

Fülembe visszacseng a hangod,
miben kedves-büszkeség
találta otthonos helyét,
s hozzá visszatér
(mintha felhőből formálódna)
egy mosoly.

Makacs támadás ez
a hétfő patinás rendje ellen.
Mikor ezer dolgom,
s száz irányba kéne mennem.

Ahol kigyúlnak a metrók,
s minden emberi testet
benedvesít a rettegés –
a rólad képzett gondolat
kínál szalmaszálat,
hogy fölkapaszkodjam.

Ahogy egy autóban
a látóhatár peremére
révedő szemekkel látlak,
oly közel hajolsz, hogy
egy pillanatra majdnem
arcomhoz ér a vállad.

Noszlopi Botond (1983-)

Székely Szabolcs: 60.

Bele fogsz halni most, madárka, belerepülsz a
    fáradásba, bele a stukkós,
fényes házba, vitrin mögötti csillogásba, bele a fehér
    porcelánra
festett madárba, repül az ábra, vissza magokba,
    kupaknyi tálba,
bele a kalitka aranyos rácsa alatti kovácsolt kis
    kupolába,
tele a tollal kitömött párna, beleszakadni a
    kiszakadásba, bele a fénybe,
bele a táncba, fekete frakkos suhogásba, feszülő, bordó
    báli ruhába,
pincérbe, csillárba, tele a tálca, pezsgősüvegbe,
    kidurranásba, bele a világra
éhesre tárva zokogó, lihegő, nevető szájba, bele a
    hajnali szereposztásba,
bele az erkélyek csarnokába, bele a minden
    szárnycsapásra körtáncot járó
hurrikánba, bele a fába, mikor kivágva homlokkal
    előre bele a sárba, rebbenj,
madárka, röpülj, madárka, ragyogj bele a
    kipusztulásba,
annak is mélyén a sötét szobába, ember az ablakát
    ahol kitárja,
öreg és figyel és nevet, és várja, lobog az éjszaka,
    nincs neki szárnya,
repülj be, repülj be sötét kabátja madárnyi, puha, meleg
    zugába

Székely Szabolcs (1983-)

Murányi Zita: twenty-one

ha valami baj van mindig eszembe jut az a tíz évvel ezelőtti
new york-i este mintha a repülőtér most is abban a halvány
neonfényben fürödne és a telefonfülke mellett az a
törődött ürge nem hozzám beszélne a kettőnk közötti
űrbe vagy az ezüstszínű tűzésbe a fehér ujjatlan trikón
are you waiting for a phone call nem kérdezi inkább bókol
míg pókhálót fonok a telefonzsinórból és a 18 fokos
new york-i estében olyan fakó nem lesz a bőröm mint a kohinoor
amikor nő létemre megkérdezi how old are you
és a 21-re sértődött képpel sarkon fordul
a bőröndhegyen túl mégis vissza
hogy odavágja angolul akkor egyedül is elboldogul
ez volt az utolsó perc
hogy megelégedéssel töltött el a korom
twenty-one twenty-one – ismételte
úgy nézett rám mint egy felnőtt nőre
akinek ezüst hajat rajzolt az első new york-i holdtölte
és ott álltam megöregedve

Murányi Zita (1982-)

Krusovszky Dénes: minden egyszerre működik

Volt egy pillanat, mikor azt érezte, minden egyszerre kezd el működni
körülötte. A víz, ami korábban folyó volt, most holtág, a helyiek tónak
hívják és hamarosan már csak valami láp lesz a helyén. A faház, amit
még nagyapja épített, a szülei eladták, ő meg visszavásárolta. A nap
mozgása, ahogy az ég késő délutáni részéből az estibe halad. És a vál-
tozó hangok. A belefeledkezés. Egy ilyen pillanat előzte meg azt, mikor
észrevette a nádas szélén lebegő hófehér testet.

Krusovszky Dénes (1982-)

Marton Réka Zsófia: A harmadik tavasz

Harmadik éve már,
hogy valami mindig
lopakodik a márciusban.
Kapaszkodik kimondható,
nevesíthető félelem-indákon át,
fel a tudatalattiból
egészen a megélt valóság
szorongás-örvényén át
a tűpontos rezignációig.
Harmadik tavasza immár,
hogy örülhetetlen,
ami életet hivatott hozni,
hogy rettegés költözött
a rózsaszín rügyekbe,
hogy félelembe burkolódznak
a márciusi télben pihédző kezdemények.
Hogy csak a benövő, kötöző
borostyán-szövevények magabiztosak,
mint a történelem előtti időkből ittmaradt,
ős-elemektől rettegő ős-ember félelme,
amely istenekért kiált,
Istent kap,
de végül csak a kétely őrködik
hamuszín városai fölött.

Marton Réka Zsófia (1987-)

Terék Anna: Kunigunda útja

(Lélektani vers)

ahol a fák egymás karjában lengenek,
s térden állva könyörög az összes bokor
az ég felé fordulva,
fekszik hátán, mint egy kurva
a Kunigunda útja.

itt a nőkre olyan férfiak fekszenek
akiknek nevét ritkán mondta ki
gyerekkorukban az anyjuk.
ezért szeretkeznek
minél több nővel, hogy azok
hívogassák, emlegessék őket.
így egyszerre akár
hetvenöt nő is szerelmet
lehel
valaki más nyakára, s közben
férfiakat szólongat
hasonló keresztneveken.

a Kunigunda útján lányok fésülik
ki esténként a lámpák fényeit.
egymás hajába gabalyodva
frissen mosott bugyikat
teregetnek, szárítókötélen lóg
itt a szentlélek is.
szürcsölik a sötétet a betonfalak,
a munkásszálló ablakából övig
hajolnak a félmeztelen cigányok,
fütyörészik egymás dalát,
hátha visszafordulnak a lányok,
és egy este végre
rájuk kacsintanak.

a Kunigunda útján minden
csak állapot, s nagy egyetértésben
várja a múlást minden diák.
kollégiumi falak között
görnyednek könyvek fölött,
roskadnak gondolatok alatt.
az idő kilép minden ajtón,
kivetkőzve karórákból,
táncol a folyosókon,
mindegyikük ideje máshol jár.

mintha mindenkiből
kiszívta volna a nap az életet,
ereje sincs elgondolkodni senkinek,
hogy anya, mi lesz velem,
én még nem szültem gyereket?
mintha az idő kitáncolt volna
a kezeim közül,
jó lett volna még egy kicsit maradni,
a húszas éveim elején,
hogy mutogathassam magam.
de az én szememből már jön
az az átkozott szomorúság,
a fiúk félnek a tekintetemtől,
nem szeretnek belenézni,
mintha látnák benne,
hogy mikor fognak meghalni.

anya, otthon már minden lány
férjhez ment, szülik a gyerekeket,
mossák a férjük gatyáit,
pelenkákat teregetnek,
kertekben lóg a fiatalságuk,
kötélen táncol az idejük.
anya, mi lesz velem,
ha elfogynak a férfiak,
elfogyasztják őket
a nők és a homoszexuálisok,
és nem maradnak mások,
csak karjaikat lógató
szomorú kisasszonyok,
akik irigylik a szerelmes párokat,
lökdösik a postán sorban a lányokat,
a gyerekek lábára lépnek
a városi buszban, bosszúból,
mert őket
nem termékenyítette meg senki?

anya, mondd meg, mi lesz,
ha belőlem mégsem lesz ember,
ha addig halasztgatok mindent,
hogy a végén elfogy az időm?
mi van, ha daganat nő a tüdőmben,
csak nem érzem,
és mi lesz veled,
ha én előtted halok meg?
sírni fogsz ugye minden reggel,
még álmodban is, hogy
könnyekből álljon össze a
nap és elmosódjon az idő,
siratásod ugye, szétmossa
majd az életed?

mi lesz,
ha úgy halok meg,
hogy nem utaztam el sehová,
velem nem történt meg semmi,
sohasem volt időm rá, mert
csak görnyedek könyvek fölött
és roskadok gondolatok alatt,
rohadok szét ebben
a panel-melegben,
mire fogok emlékezni,
ha öregasszony leszek?

hol maradnak el a szép évek,
amiket ígértél,
meg a fájó szeretők,
amikről mondtad, hogy
miattuk érdemes élni,
miért nem érzem,
hogy jó az, ahogyan
semmi sem fáj?
és mi lesz, ha minden
örökké tart mégis,
hát honnan tudjam, hogy
egyszer tényleg vége
szakad mindennek?

anya, mi lesz velem,
ha megöregszetek,
és szomorú szemekkel
csak bámuljátok a tévét,
az az én hibám lesz-e,
hogy nem beszélgetek veletek
eleget, a ruháitok közé kell majd
hajtogatni az emlékeiteket,
anya, hogyan vigyem be utánad
sírva a hálóingedet a kórházba, ha
tudni fogom, hogy ott kell hagyjalak,
nélküled jövök majd onnan haza,
apa, mi lesz velem, ha te meghalsz,
még csak ki sem mondtam,
tíz éve ki sem mondtam
hangosan, hogy
szeretlek,
mondd meg azt is, hogy miért
engedted el a kezem?
elveszett vagyok és esténként
egyedül fázok.

mi lesz, ha meghalok és
még nem szültem gyereket,
nem láttam az óceánt,
nem ittam Isztambulban rakit.
mi lesz velem, ha úgy halok meg,
hogy előtte nem szeretkeztem
franciával franciaágyon?
mi van, ha rövidebb az időm,
mint a gondolataim, és
görnyedek a könyvek fölött,
roskadok gondolatok alatt,
hagyom, hogy
kitáncoljon az idő
a kollégiumi szobám ajtaján?

a Kunigunda útján télen
lelketlen a hideg. olyankor
a szentek is csak busszal
járnak erre, nyomják ablaknak
kipirosodott orrukat, a végállomáson
morzsolják olvasóikat,
esténként bekukucskálnak minden
kivilágított ablakon.
a járdákon óvatosan
lépkednek, mert
a Kunigunda mellékutcáját
havonta egyszer végighányják
a részeg munkások,
ha megjött a fizetés.

Terék Anna (1984-)

Fekete Anna: Blaue Stunden

Ráhajlik a nap a tengerre,
és megadják magukat a hegyek is
a rájuk ereszkedő, lassú figyelemnek.
Csend lesz, és te megértesz valamit
a levelekből, amiket régen összetéptél.
Félsz, hogy óvatossá tesz
az értelem? Miközben minden
enged, hullik és omlik, jó volna tudni,
az ég kinek adja magát meg.

Fekete Anna (1988-)

Nagy Lea: Folyamatos várakozás

Az ágy egyik fele üresen áll.
Mégis ott van rajta a párna,
a gondosan összehajtogatott takaró,
az ágy végében a törülköző.
Folyamatos várakozást idéz ez
elő bennem,
mintha bármelyik pillanatban
betoppanna valaki,
ide,
ebbe a lakásba,
ahol a nyári szünetemet töltöm,
és fogná magát,
ez a valaki,
kihajtogatná a gondosan összehajtogatott
paplant,
és csak úgy ráfeküdne,
miközben az ágy egyik fele üresen áll.

Nagy Lea (2000-)

Terék Anna: Esküvő

Fejemre tették a fátylat,
dobbantok két lábbal
szép sorban,
egyik láb
másik láb,
fejemre
két kézzel szórják
az áldást, pálinkát
öntenek szájamba,
mindenki kortyol
és sírnak, egymás után.
Oldozd el, istenem, a fűzőt!
Szorítja hátamat,
két kézzel kaparom
a csokrom,
véres lett, fáj
a kezem, vigyenek
el innen, el innen,
kezdődjön már.
Áll az idő,
nem mozdul egy könny sem
apám arcán,
sikítanak az asszonyok,
félek a szájuktól,
elvisznek, innen ma elvisznek,
sikítják.
Nyitott szájukba nézve
látni minden tömött fogat,
s pont olyan a sikító asszonyok
lehelete, mint a napok óta
nem szellőztetett szoba.


Elvisznek, elvisznek!
Apám arcára
ráverték szögekkel
a könnyeket.
Csak egy hang
szakadna már fel
a torkán,
legalább!
Anyám arcát ellepi a szégyen,
a magány: fiam, mi lesz velem
nélküled? Hullik minden oldalról
a csirketoll, libatoll,
nem tudok kitapogatni
egyetlen gombot sem
a ruhámon,
Levegőt! Levegőt!,
szögekkel mellemben,
nem is lépkedhetnék
könnyebben.
Körbetáncolnak,
most kéne nevetnem.
Csak egy szó szakadna
fel apám torkából!
Remeg az arcom,
minden korty pálinkával
visszacsúszik a szó
apám torkán.
Elvisznek! Elvisznek!
Sikítanak az öregasszonyok.
Mintha egyetértésben temetnének
engem. – A lányságod oda!
Csak vinnének már.
Nem látok,
nem látom a lábaimat,
nem emlékszem, milyen
cipőt adott rám
ma reggel anyám,
míg a tükörben
néztem az orromat,
mosolyogtam,
kipróbáltam minden,
a mai napra készített mosolyt.
Egyik sem illett rám.
A ruhám, istenem, a ruhám
olyan szűk,
csak vinnének már!
Az oltárnál a pap
saját szavaiba harap
ahogy a jóisten...
rendeltetett...
könyörögjünk...
tedd ide a kezed...
A trombitába törölközőt nyomtak,
apám leitatta a másik két cigányt,
félrehúzódva zenélnek,
a trombitás nem talál fogást.
Nem megy le egy falat
sem a torkomon, olyan szűk
a nyelőcsövem is,
fűzőt húztak rá.
Mintha még mindig
repülne
minden oldalon a
csirketoll, libatoll,
nem látom a lábamat.
Vigye már az ördög
az éjszakámat!
Mi lesz, ha elhallgat a zenekar?

Közelről a fátyol pont olyan,
mint mikor
az ember
egészen közel hajol
a szúnyoghálóhoz.

Terék Anna (1984-)

Fekete Anna: Ártatlanság

Már minden betűmmel, minden szavammal
megsebeztem másokat. Szúrtam, vágtam,
ütöttem, öltem, csíptem, nehéz most gyógyítani
a szavaimmal téged. A szívem? Mint a szemeteszsák,
tele bűnnel és félelemmel, erjedt, kidobásra rendelt
dolgok sokaságával. Szégyellem magam,
hisz olyan fényes vagy, olyan tündöklő.
Mintha lenne egy harmadik, ünnepi kezed,
amivel végigsimítod a hajam.

Fekete Anna (1988-)

Krusovszky Dénes: Az utolsó dolgok

1.
Nem akarsz semmi másról
Beszélni, csak az áthatolhatatlan
Ködről hajnalban, a testekből
Felszálló párafelhőkről, az évszakról,
Ami most egyetlen napig tart.
Hogy mi marad végül, mindig ez
Jut eszedbe, az utolsó dolgok, amiket
Meg tudsz még érteni, gomolygás,
Eltévedés, egy régi igazolványkép,
Vagy csak ez a hideg júliusi reggel.


2. 

Mindenhol ott van, mondod.
Ebben a kertben is például, a levelek
Mozgásában, platánunk árnyékának
Folyamatos változásában, mikor néha
Újra halljuk, egykori kutyánk
Ugatásában. A legnevetségesebb
Dolgokban mindig. Ott van az őszi
Pakolásban, az avarfüstben, és ahogy
Visszanézek, legyőzhetetlenül van ott
A kerti székben, a kinnfeledt nyugágyban.

3.
Nem tart már össze ez a
Szimmetria sem, elhaló
Parancsszó az üres mezők fölött.
Pedig minden a helyén van,
Mondod, mert a dolgoknak itt
Nincs kijelölt helye, ahogy utak
Sincsenek már, csak távolságok.
Visszaülsz a kocsiba mégis,
Ne tudja meg senki, hogy feladtad,
Hogy végül ezt is újraindítod.

Krusovszky Dénes (1982-)

Györe Bori: Egyáltalán

a lepedő vízjelet nyomott az arcomra
vagy inkább kisebb fajta térképet rajzolt
túl korán van még ezt eldönteni
reggel amúgy is minden
olyan iszonyú bizonytalan
például azt se tudom
egyáltalán miben érezném

hogyan magam

Györe Bori (1981-)

Lanczkor Gábor: mint egy begyújtott benzinespalack

„Réunion des scènes infinie,

Je te connais et t’admire en silence.”

Csattog meztelen talpam a Márvány utcán,
minden dráma néma, minden komédia
s míg tart az áramszünet végig a parton
az éjjeli tiszta égbolt
úgy lobog felettem
                mint egy begyújtott benzinespalack,

tiszta, száraz érzés: nem éreznem semmit,
mintha szűzhóban ropognának lépteim,
ismeretlenek üdvözölnek az utcán
s az éjjeli tiszta égbolt
úgy lobog felettem
                mint egy begyújtott benzinespalack,

könnyű szeptemberéji ünnep; finálé,
a csúfolódó-komoly hold már nincs sehol,
minden dráma néma, minden komédia
s az éjjeli tiszta égbolt
úgy lobog felettem
                mint egy begyújtott benzinespalack,

éjjeli tiszta ég, kilobban felettem,
a szerelem helyett azt mondom: szerettem
s ujjaimmal illetem a házfalakat –
nem akarlak látni többé;
ne forrjon egy tömbbé
                veszteglő vágy és a korcs akarat.

Lanczkor Gábor (1981-)

Gulisio Tímea: Kiegészülés

Mindenhol egyszerre
Akarlak simogatni.
Részleteidbe merülök,
Egésszé szeretsz.
Mikor rám csukódsz,
Szabad leszek.

Gulisio Tímea (1989-)

Krusovszky Dénes: Hajnal

Megszokásból
    a lábtörlőre
        borulva
            szűköltem
                bebocsátásért,
                    holott
                        a zsebemben
                            volt
                                a kulcs.

Krusovszky Dénes (1982-)

Kopriva Nikolett: Esti ének

Ólomhegyek fölött fehér a köd,
álmaimba észrevétlen szökött.
Azóta nyitva tartom ablakom,
elhiszem, hogy csillagok közt lakom,

hogy ódon csillagporból vagy te, én,
hogy itt a rézhold fénye lámpafény,
s bár nincsenek kék folyók, sistereg,
talán megszólaltak az istenek,

elrepül fölöttünk kilenc madár,
titkon mégis szakad, szakad az ár,
és mi szaladunk vele hajnalig,
vagyunk is, meg nem is, vagyunk alig.

Ólomhegyek fölött fehér a köd.
Szemed bolygó, éter a köldököd.
Csigolyáidra ég a lámpafény,
ahol elkezdődsz, ott végződöm én,

Kopriva Nikolett (1983-)

Lauer Péter: nincs más hely

Katharine Towersnek

kellene valami zöld,
hogy végleg megnyugodj,
nézz be a lugas alá,
egy páfrány spóratokjai,
egy élet szabályos rendje;
megérinted: lehetne
akár a tiéd is,
valami zöld kellene,
egy szín megőrzi a néhai
rigók itt maradt énekét,
a tőkén hangyák sormintája,
kell a zöld, nincs más
hely megmaradni

Murányi Zita: Csak én maradtam

Akkor úgy éreztem, minden megöregedett.
A tér, a fák, kék szemedből hasították ki
az esőcsobogást. Csak én maradtam fiatal.

A buszmegállónál a szürke rács
kedvünkért változtatott mintát a kovácsolásán
a hiány áteresztett néhány napszikrát.

De valami egészen más esett vállunkra fény helyett
talán csak nagyon össze akartunk tartozni
a csók se ízlett. Olyan volt, mint amikor a meggyet

véletlenül cseresznyének nézted. Én a járókelőket
figyeltem vagyis csak a cipőtalpakat.
Elképzeltem, hogy továbbhasad a gumitalp.

Hogy farmer helyett a kedvedért mégis miniszoknyát veszek,
te figyelmeztetsz rá, hogy a harisnyámon szalad a szem.
Azt mondtad, nem érted, hogy a szép lábú

nők, miét dugják el a lábukat. Én meg összeszorítottam
a fogam, hogy megint csak a lábam szép.
A szememen szétfolyt a festék. Talán rosszul

túrtam bele a valóságba, azért esett szét
a kép. Szerintem ráléptél a múltamra. Aztán a parkban
sóízű volt a szex. A szárak virág helyett

seszínű izzadságcseppeket gyöngyöztek.
Sosem szerettem a virágokat. Nem is hoztál, cserepeset se.
Mintha a test a neki szánt koporsónál

néhány méretűvel kisebbe temetkezne.
Jó, azok két hét múlva fekszenek le.
Jobb, mint a váza. Azt hiszem te is meghaltál

és ne vágjuk le a tulipánt,
egy kicsit, de nem látszott rajtad egyáltalán.
Kicsit jobban húztad ki magad.

Csak onnan tudtam, hogy halott vagy,
mögötted két árnyék szaladt
a Pásztor lépcső felső szakaszán.
És a fokok is kitöredeztek, meglazultak,
de lefele menet gondolatban még egyszer
átfontalak, ahogy a Czakó utcát a Tabán.

Azt gondoltam, délutánra elolvad a napharisnya
a szobrok talpán, de akkor is hallottam, hogy
ropog a kő, hiába lehettek most már mezítláb,

Murányi Zita (1982-)

Fekete Anna: Július, mindig

Újjászületik a szél is. A negyedik órában
kinyújtózik a tenger felett, és mint valami rossz álom,
szertefoszlik. Új szelek tanulják a világot, bukfenceznek,
kergetőznek, betérnek hozzám, belekortyolnak a poharamba,
meglebbentik a hajam, de mire kinyitom a szemem, már
nincsenek. Áttetszők, névtelenek, igazi szerelemgyerekek.
Kócosan kilépek a konyhába, hogy feltegyem a teavizet.

Fekete Anna (1988-)

Izsó Zita: Sóasszony

Terék Annának

És kinyitja a szemét a sóbálvánnyá vált asszony,
űmegmozdulnak a testén a túlhordott hegyek,
kiárad a tenger, amit a kötényében dajkált,
fogai mögül a mélybe vetik magukat a szavak,
messzire nyúl, és mint valami vergődő kígyót,
mellére húzza az apadó folyót,
megrángatja a terméketlen fa törzsét
és érett gyümölcsökként
a lába elé hullnak a bolygók.

Elmondja, nem fog többé sóbálvánnyá válni
attól, hogy a tiltás ellenére visszanéz,
és látja lángokban állni a múltját,
amíg te itt gyászolsz,
más égitesteken már folytatódik a teremtés.

Felállsz,
együtt másszátok meg a törmelékekből épült hegyet,
visszanéztek, látod, hogy ég a hálószobád,
az egész régi életed –

és ott állnak a tűz mellett mindazok,
akiket valaha ismertél,
turkálnak a hamuban,
hátha találnak valamit,
ami még hasznukra lehet.
Nézed őket,
és nem akarod többé mindennél jobban,
hogy szeressenek.

Izsó Zita (1986-)

Murányi Zita: Zene

a nap csücskétől ragyog az ég
le kellene törni az összes tüskét föl ne sértsék
lángos gyűrűjét meztelen gömbölyűsége
törjön át a mindenségen egy fenséges szívütés

visszhangjában a menny hűségesküjét szűri meg a téli
lombsűrűség a nincsen levelek alatt a kopasz ágakat
korbácsolja fény és lent a mélyben ahol a szívhálózat véget ér
ezzel a végtelen dobbanással muzsikál a gyökér.

Murányi Zita (1982-)

Horváth Florencia: Hord

A folyó köveket tesz le a meder fenekére.
A rét megtelik virágok köhögte pollennel.
A varrónő levágja a felesleges anyagot.
A szakács megeszi az ebéd maradékát.
A pap árváknak ad múlt heti ostyát.
A hentes lerágott csontokat darál.
Benned forog a Föld, lássa Isten az arcod.

Horváth Florencia (2002-)

Lauer Péter: Kompozíció I.

Tudnálak mihez
hasonlítani, ha
volna rá idő,
megfelelő hely.
Laza séták a
folyóparton, nem
tudom, mit felejtettünk
a fűzfák tövében.
Azt mondod, írj
egy verset rólam;
Tejút keresés
felhős ég alatt.

Györe Bori: Előtted

levetkőzöm előtted
mint a halálraítélt
így képzelem
az utolsó vetkőzést
az ágy megterítve
az asztal bevetve
a könyvgerincek körben a polcokon
mint az akasztás nézőközönsége
minden
arra a gyermeki mozdulatra vár
amivel a trikómat a székre dobom
arra hogy mit mondok majd végül
az utolsó szó jogán

Györe Bori (1981-)

Terék Anna: Partizán

Arccal a párnára, ruhában, cipőben.
Sáros lesz az ágy.
Ott áll az ajtófélfának dőlve,
a szája közt nyálas a cigaretta.
Fáradt az arca, szőrös az arca,
az orra alatt egészen fekete a bőr.
Hány nő száját haraphatta már szét?

Isten meg, mint aki jól végezte dolgát,
összecsapkodta tenyerét,
és ettől zuhanni kezdtünk a végtelenbe,
mint ahogy a kézről hullik a liszt.
Addigra már egészen fehérré váltunk
a félelemtől, a hajunk hiába volt rövid,
kiszökött belőle teljesen a szín.

Zuhantam én is, és mintha
görbült volna alattam a világ,
nem lehetett sehogy sem az aljára érni,
nem volt alattam gödör,
mintha hiába ástunk volna,
nem volt alattam folyó,
pedig mintha csobogást is hallottam volna
a lövések előtt.

Hullottunk kifelé a világból,
és zuhant utánunk a Jóisten is,
a szántóföldekre hasalt,
súlyától dörgött az ég,
ahogy átszakadt rajta,
ahogy földet ért
és maga alá temette a világot,
a világot, amit ő maga akart.

Terék Anna (1984-)

Taizs Gergő: Csendéletek

A festő

A színek ráérősen foszladoznak,
az idő beférkőzik az ölelés
szélvédett zugaiba.
A szirmok hullása, mint
egyszereplős karambol.
A tér tágulata szakadékot nyit
a gondolatok közé,
tekinteted megbotlik
a fal repedéseiben,
és mozdulatlan lesz minden,
akár a vászonba burkolt csend.
Égi ecsettel tűnő ittlét
ellen lázadni –
mert nem lehet, hogy a semmi virágozzék,
ezért hallgatod a tárgyakat: asztalt,
abroszt, vízcseppek alakváltását.
Csurog melléd, akár a méz,
a hiánytalan idő. Nem szabadulsz,
nem szabadul.

A költő

Otthon lenni végre valahol
csiszolatlan falak között,
asztalon marasztaló illatok,
szemekbe fröcskölt lámpafény,
megszámolható minden anyajegy.
„Befonnak egyszer téged is
valami pompás koszorúba”
– olvasta nagyapád fennhangon,
mielőtt az Isten becsöngetett,
és ő ajtót nyitott.
Otthon lenni végre valahol,
ha már valaha otthon voltál.
Maradni őszi reggelig, mikor
a hit, remény s az évelő növények
hulló szirmainak jambikus lüktetése
csendre int.
Akkor cipőt veszel és kabátot.
Már van hová, mert van honnan
elindulni.

Taizs Gergő (1984-)