A tér, a fák, kék szemedből hasították ki
az esőcsobogást. Csak én maradtam fiatal.
A buszmegállónál a szürke rács
kedvünkért változtatott mintát a kovácsolásán
a hiány áteresztett néhány napszikrát.
De valami egészen más esett vállunkra fény helyett
talán csak nagyon össze akartunk tartozni
a csók se ízlett. Olyan volt, mint amikor a meggyet
véletlenül cseresznyének nézted. Én a járókelőket
figyeltem vagyis csak a cipőtalpakat.
Elképzeltem, hogy továbbhasad a gumitalp.
Hogy farmer helyett a kedvedért mégis miniszoknyát veszek,
te figyelmeztetsz rá, hogy a harisnyámon szalad a szem.
Azt mondtad, nem érted, hogy a szép lábú
nők, miét dugják el a lábukat. Én meg összeszorítottam
a fogam, hogy megint csak a lábam szép.
A szememen szétfolyt a festék. Talán rosszul
túrtam bele a valóságba, azért esett szét
a kép. Szerintem ráléptél a múltamra. Aztán a parkban
sóízű volt a szex. A szárak virág helyett
seszínű izzadságcseppeket gyöngyöztek.
Sosem szerettem a virágokat. Nem is hoztál, cserepeset se.
Mintha a test a neki szánt koporsónál
néhány méretűvel kisebbe temetkezne.
Jó, azok két hét múlva fekszenek le.
Jobb, mint a váza. Azt hiszem te is meghaltál
és ne vágjuk le a tulipánt,
egy kicsit, de nem látszott rajtad egyáltalán.
Kicsit jobban húztad ki magad.
Csak onnan tudtam, hogy halott vagy,
mögötted két árnyék szaladt
a Pásztor lépcső felső szakaszán.
És a fokok is kitöredeztek, meglazultak,
de lefele menet gondolatban még egyszer
átfontalak, ahogy a Czakó utcát a Tabán.
Azt gondoltam, délutánra elolvad a napharisnya
a szobrok talpán, de akkor is hallottam, hogy
ropog a kő, hiába lehettek most már mezítláb,
Murányi Zita (1982-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése