És kinyitja a szemét a sóbálvánnyá vált asszony,
űmegmozdulnak a testén a túlhordott hegyek,
kiárad a tenger, amit a kötényében dajkált,
fogai mögül a mélybe vetik magukat a szavak,
messzire nyúl, és mint valami vergődő kígyót,
mellére húzza az apadó folyót,
megrángatja a terméketlen fa törzsét
és érett gyümölcsökként
a lába elé hullnak a bolygók.
Elmondja, nem fog többé sóbálvánnyá válni
attól, hogy a tiltás ellenére visszanéz,
és látja lángokban állni a múltját,
amíg te itt gyászolsz,
más égitesteken már folytatódik a teremtés.
Felállsz,
együtt másszátok meg a törmelékekből épült hegyet,
visszanéztek, látod, hogy ég a hálószobád,
az egész régi életed –
és ott állnak a tűz mellett mindazok,
akiket valaha ismertél,
turkálnak a hamuban,
hátha találnak valamit,
ami még hasznukra lehet.
Nézed őket,
és nem akarod többé mindennél jobban,
hogy szeressenek.
Izsó Zita (1986-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése