álmaimba észrevétlen szökött.
Azóta nyitva tartom ablakom,
elhiszem, hogy csillagok közt lakom,
hogy ódon csillagporból vagy te, én,
hogy itt a rézhold fénye lámpafény,
s bár nincsenek kék folyók, sistereg,
talán megszólaltak az istenek,
elrepül fölöttünk kilenc madár,
titkon mégis szakad, szakad az ár,
és mi szaladunk vele hajnalig,
vagyunk is, meg nem is, vagyunk alig.
Ólomhegyek fölött fehér a köd.
Szemed bolygó, éter a köldököd.
Csigolyáidra ég a lámpafény,
ahol elkezdődsz, ott végződöm én,
Kopriva Nikolett (1983-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése