Taizs Gergő: Csendéletek

A festő

A színek ráérősen foszladoznak,
az idő beférkőzik az ölelés
szélvédett zugaiba.
A szirmok hullása, mint
egyszereplős karambol.
A tér tágulata szakadékot nyit
a gondolatok közé,
tekinteted megbotlik
a fal repedéseiben,
és mozdulatlan lesz minden,
akár a vászonba burkolt csend.
Égi ecsettel tűnő ittlét
ellen lázadni –
mert nem lehet, hogy a semmi virágozzék,
ezért hallgatod a tárgyakat: asztalt,
abroszt, vízcseppek alakváltását.
Csurog melléd, akár a méz,
a hiánytalan idő. Nem szabadulsz,
nem szabadul.

A költő

Otthon lenni végre valahol
csiszolatlan falak között,
asztalon marasztaló illatok,
szemekbe fröcskölt lámpafény,
megszámolható minden anyajegy.
„Befonnak egyszer téged is
valami pompás koszorúba”
– olvasta nagyapád fennhangon,
mielőtt az Isten becsöngetett,
és ő ajtót nyitott.
Otthon lenni végre valahol,
ha már valaha otthon voltál.
Maradni őszi reggelig, mikor
a hit, remény s az évelő növények
hulló szirmainak jambikus lüktetése
csendre int.
Akkor cipőt veszel és kabátot.
Már van hová, mert van honnan
elindulni.

Taizs Gergő (1984-)