Babiczky Tibor: Propemptikon

I.
Kint, a nyílt vizen egyetlen szabály van csupán: tartani
kell az irányt. Minden más – átok és áldás – szerencse
dolga. Ha már utazol, ahogy a hajótest egy része alámerül,

nézz lefelé, és húzz fel valamit hálóddal, a tenger felszínén
semmi nincs. Ép vitorlákkal látni meg újra az otthoni révet: ajándék.
Csak ne ütközz a partnak! Ezrek törtek már hajót a kikötőben.


II.
Ülj le a parton, s nézd a hajót, amiről lemaradtál,
felhők puffadt arca tekint most vissza feléd a
távolból, nagy vihar készülődik, hallani zúgását

már, és te a kikötőben ülve követheted, bor mellett,
roncsolt idegekkel, vitorlák feszülnek így, mi lesz a
sorsa a karcsu hajónak, amelyre felszállni vágytál.

Babiczky Tibor (1980-)

Urbán Andrea: Memóriapalota

Felépítesz magadban egy házat.
Mahagóniajtó, oroszlános kopogtató.
A kulcs nálad, fordul a zár, belépsz.
Jelszó nincs, működnek
a memóriatechnikák.

Elhelyezel ezt-azt a szegletekben.
Oda nem illő dolgokat. Válassz,
trófeák és keresztek.
Egy remegő beismerés, valaki bántott.
Ne feledd, hol vagy, ez itt a lényeg.

Reggel déjà vu érzésed volt,
mert egyszer már déjà vu érzésed volt
emiatt. Álltál az ajtóban,
és tudtad, elfelejtettél valamit.

Ott hagytál. Mire figyelmezteted épp magad?
Miről nincs tudomásod? Listázod,
elpostázod a jövőnek. Küldemény érkezik,
feltéped. Mit fogsz elfelejteni
a meg nem történtek közül?

Urbán Andrea (1998-)

Locker Dávid: A reflexió tőrt ragad

Ezek azok a délutánok, amikor,
mint elszáradt falevelet peronról a szél,
a reflexiót lesöpri mondataimról a szomorúság.
A koraősz visszafojtott fénye elég ehhez,
na meg a fák, amik úgy rozsdállnak,
mint a távolodó vonatok behorpadt arcai.
Csak ilyenkor, ezeken az indulásból közhelyes délutánokon
engedek meg magamnak
ehhez hasonló sorokat.
Pedig mennyi szomorú őszi falevélről írtam verset régen.
Első szerelmem szemeit csillagokhoz hasonlítottam;
benne a kékséget tengernek.
Néztem a vonatablakban a lepukkant Fejér megyei hátsókertek sormintáját,
és dobogó szívvel írtam a telefonomba: hazám.
Pátosszal – mondanám most,
de akkor még nem ismertem ezt a szót;
mikor az egyik líraszemináriumon
először hallottam, ki is hunyt belőlem évekre.
Mikor ezeket írtam, tizenhat évesen nem akartam mást,
csak kifejezni magam.
Nem vettem észre:
más mondataival teszem.
Mégis: ahogy most, ebből az elnyújtott várakozásból visszanézek,
arra gondolok, ha valaha is megbújt a szavaimban őszinteség,
az együtt halt meg azoknak a verseknek a kölcsönzött mondataival,
amiket szégyenkezve a lomtárba száműztem elvérezni.
Látjátok, ezt kaptam tőletek.
Ezt az állandó félelmet a reflektálatlanságtól.
Tőletek, Dekonstruktív Oltárszolgák,
Nyitott Lelkületű Műhelyvezetők.
Tőletek, akiktől két generáció tanulta meg,
hogy minden, amiben hinni lehetett,
jobb esetben illúzió volt,
rosszabb esetben konstrukció.
Tőletek, akiktől ezt a céltalan várakozást tanultam –
na nem a barbárokra
– mit jelent a „barbár”? –,
csak úgy a semmire.
Tőletek tanultam azt, hogy szentimentális hülye mindenki,
aki nem talál giccsnek bármit, amiben irónia nélkül
szerepel egy naplemente.
Hogy nem lehet valami egyszerűen csak: szép.
Ezt kaptam tőletek.
Tőletek, akik miatt egymásnak írunk.
Mindegy.
Azért jöttem ebbe a versbe, hogy megmutassam:
igenis lehet röhejesség nélkül szomorúan írni az őszről.
De már megint nem a szomorúság beszél belőlem,
hanem a harag.
Mert, ha jobban belegondolok, én is unom már az őszről szóló verseket,
hiába tölt el meleggel most ez az alvadtbarna napfény.
És mikor egy gimnazista megint tengerhez hasonlítja a barátnője szemét,
hazudnék, ha azt mondanám, nem vigyorgok össze valamelyik haverommal.
Én is idomultam, hogy idomíthassak.
Nekem sincs visszaút.
Nem marad hát más,
csak a remény.
A remény, hogy két haragtól koppanó,
reflexiótól vigyorgó mondat közt
átszivárog valami ebből a giccsé festett, szomorú ragyogásból:
belőled,
tengerszemű,
vérző szívű,
csillagoktól fényes
naivitás.

Locker Dávid (1998-)

Murányi Zita: esthajnal

az éjszaka már elhasználta az összes csillagot
az esthajnal ragyog az ég fekete földje
körül hófehér cserépdarabok
tél van fázik a menny az utat lassan betakarja
ez a szentséges hófehér köpeny
míg odafönt kitartó mennydörgésben
csiszolódnak hópelyhek idelent nem
hallatszanak hogy maradhat ilyen szűzies
amit isten kézfeje meggyúr és elenged
pont ilyen a lélek a testüregben
veszíti el a gömbölyűséget

Murányi Zita (1982-)

Urbán Andrea: Moraj

A talált tárgyakat magaddal cipeled.
Beszélszhozzájuk arról, amiről nekem nem. Forró
a nyár, nem fogod meg a kezem.
Az utcában mindenki hasonlít
valakire az előző életemből,
legalábbis így látom, így
nem érzem magam
egyedül.
A lakóház,
ahová viszel, nem magas,
alig néhány emelet. Pereg a
papucsodból a homok, szigetek
és várak. Nem érzékeled, hogy elhagysz
valamit. Arcomban az átizzadt inged, szoros-
an követlek, pedig alig bírom a tempód. Kinyitod
az ajtót, belépek. Lenyűgöz a lakás jellegtelensége.
Amikor megfordulok, nem vagy sehol.
Felveszem hát a komódra
helyezett kagylót.
Megszólal
benne
a ten-
ger.

Urbán Andrea (1998-)

Makó Ágnes: Nincs jobbra, balra

[A Honolulu-Star reggel indul]

Az óceánon
nincs jobbra, balra,
csak előre,
az úti cél ismeretlen,
billen a deszka a talpam alatt.

Kint, a sötétségben
nincs jobbra, balra, fel vagy le,
csak előre,
a galaxis szélén leesem
az ágy és a fal közé.

Reggel indulok,
a csomagok rendben.
Betettem a lakást,
szekrénybe zárt ruhákat,
kertet, utat, aszfaltozott teret.

Görgetem magam előtt
a felgyűlt évszakokat,
vonszolom magam után
a társakat,
kifizetem a többletsúlyt.

Még fel sem szálltam,
már leválik, ami fölösleges.
Megtanulok rögtönözni,
útközben
kidobálom a homokzsákokat.

Makó Ágnes (1983-)

Babiczky Tibor: A tenger filozófiája

Szép voltál, nem láttam még sose nálad gyönyörűbbet,
kagylóként zárult le a két szemed, s mint a hajnali

ég, úgy nyílt ki a szád vörösen ragyogó öble –
szerencsés egy utazás volt az, mikor hajótörést szenvedtem.

Babiczky Tibor (1980-)

Nagy Terka: Ablakok

Aludni azért visszajövünk még,

lehet, hogy nem egyszerre,
hanem külön-külön.
S ha együtt is leszünk,
bennünk minden szoba másfelé
nyit majd ablakot…

Az én vidékem ilyenkor már sötét,
és nehéz sárszagú este borítja,
mintha nem is a csont volna
a váza itt mindennek,
hanem agyag vagy termékeny iszap,
és úgy hordott volna ide mindent
valami lassú folyású folyó,
aminek ma medrét sem találni sehol,
csak a vízre szálló vándormadarak
fiai ereszkednek lejjebb ösztönből,
hogy emlékeztessenek…

Az apák párnájának mező szaga van,
zoknijukban galaj és szalmatörek
néha úgy látszik vállukon elbírják
az erdőt és a szántóföldeket.

Várnak egy esőt a vetésre,
kémlelik makacsul az eget,
míg hosszan elnyúló árnyukat a földön
maga alá gyűri a szürkület.

Az anyákon nem fog az idő,
csak a fény és a nyári meleg.
Van bennük valami titkos erő,
ami köréjük gyűjti a színeket.

Mint elvágyódó lányaikat
szemükkel a peremig kísérik a napot,

aztán indulnak aludni
külön-külön,

magukra nyitnak egy ablakot…

Nagy Terka (1987-)

Krusovszky Dénes: Búzavirág presszó

Láttam én ezt már,
más formában talán,
de azért még felismerem,
                        távozás,
                        távozás és visszatérés,
                        aztán megint ugyanez,
                de nem a végtelenségig,
                nagyon is vége lesz egyszer,
                legfeljebb nem vesszük észre,
                annyi mindent elfigyelmetlenkedünk folyton,
búzavirág presszó,
most már szeretem, ha eszembe jut,
pedig mindig iszonyodtam tőle,
                talán érthető vagyok,
                talán még jobb, ha nem.

Krusovszky Dénes (1982-)

Csordás Kata: Mellékszereplők

Puritán reggel semmi pompa
egy történet perifériáján ébredünk
az ablakból nézzük hogy a napfény
éppen a szomszéd kert széléig ér
így vesszük észre a pillangósvirágúak
között megbúvó termeszvárat
onnan indul minden
Mögöttünk a szoba részleteiben kidolgozatlan
üres teáscsészét emelünk a szánkhoz
először csak a rovarok őrült futkosása tűnik fel
a fegyelem teljes hiánya aztán a hajszálrepedés
ami pillanatokon belül szakadékká nő
mire elér minket a robaj elnyeli amit mondasz
de a történet szempontjából úgysincs jelentősége

Csordás Kata (1984-)

Csiby Édua Boglárka: tájépítés

sózzák a fákat,
vizesek az utak,
nem bánjuk ezt a
fordított világot.
bámulod a tájat
kifordított nézetből.
hátul pólyázott hideg
vár, ott ahol eddig
forró érzelmek nőttek.
lehet nem is te nézed,
hanem a tér akar
veled táncolni egyet.

Csiby Édua Boglárka (1993-)

Viola Szandra: Itt minden

Itt minden szándékos tett kudarc.
Észrevétlennek kell maradnom
de idővel
behálózlak, mint
a ráncok,
apró fonalak,
tested szövőszék,
olyan óvatosan kell
hogy ne is vegyük
észre a különbséget
közted és köztem
egymás árnyékai legyünk
egymás remegésében.

Viola Szandra (1987-)

Bánkövi Dorottya: Most

Még tesszük a dolgunkat,
de már csak csendben.
Minden holddal elfogy belőlünk
egy darab felesleg.

Néhány hajszálunkkal
lehullik rólunk a szégyen,
a mag a sötétben
erőlködés nélkül kicsírázik.

Felébredünk,
bár nappal volt eddig is,
tágul a rés, az ablak,
borozunk egy kertben,
megborzongunk,
a szél mindig fújt,
de sosem nevezte
magát huzatnak.
Ilyen egyszerű lett volna?
Kert, átjáró, az éden
két gondolat közti térben
kötéseink elengednek.

Éberek lettünk, ennyi változott,
tudjuk, akár a tolvaj, úgy jön el
minden egyes pillanat,
a gát átszakad, a félelem
kisodródik az idő peremére,
látjuk a vízfelszín
kifeszített szembogarát,
nem pislan a nád,
nincs ellentéte a szeretetnek.

Most van.
A rend nem huny szemet soha,
semmi felett

Bánkövi Dorottya (1994-)

Krusovszky Dénes: Ezer másikat

A víz színén járkál,                         és nem süllyed el, 

a poharakban                               az italt átváltoztatja, 

egy kenyérből                                         csinál százat,

 egyetlen halból                                       ezer másikat, 

aki éhes,                                                        jóllakatja,

 aki fáradt,                                                     felfrissíti, 

a beteget                                                 meggyógyítja, 

a bánatosnak                                               örömet hoz 

a tévében                                   a népszerű illuzionista

Krusovszky Dénes (1982-)

Murányi Zita: mentőbója

a paradicsomban kötöttük össze magunkat
az éggel csillagok vetnek fényt a tejútra
mi van ha a világegyetem zsákutca
minden reggel az őt megelőző
világosság alkonya nyúlik ki az
éjszaka a habok között
még egyszer utoljára
fölfénylik a másik test
mint egy rózsaszín mentőbója

Murányi Zita (1982-)

Papp-Sebők Attila: (a szerelemről)

Radnótinak

miattad arcomat egy kőbe meríteném, megígérném,
hogy állandó maradok, megtapadok a fürtösfekete fák
gyomján, moháján, hogy kézbe vehess, és meghallgasd
a sziklák súlyos megindulását az anyaföldön.

ekkor olyan lesz a világ, mint egy rám zárt kupola,
sehogy sem érlek el. míg a lombok a folyóparton
fejet hajtanak, és meglepetten szimatolnak az
üszkösödő rönkök és bujdokoló, kopasz
holdvilágfejed után, a víz morajlása megriaszt.

maradok a helyemen, nézem a Kárpátok csúcsát
a vastag fény alatt. kábultság terjed szét bennem,
és azon tűnődöm, kinek az erdejét, kinek a munkáját
teszem tönkre épp

Papp-Sebők Attila (1997-)

Bánkövi Dorottya: Hajnali tűnődések

(ad notam Zalán Tibor: Alkonyi tűnődések)


látod-e hajnalodok még szokja a testet a lélek
vedli a város az éjjelt felbugyog egykori véred
feslik a tenger a sziklán ömlik a hold belelépek

óhidakon sunyi árnyék futna a semmibe nézd meg
harsog az utca de lomhán elheveredsz ma a földön
ablakod egy harapásnyom fent van a hold meg a göncöl

fent van a hold meg a testem felhasalok ide lassan
hamvad a nyár a melegben nyomja a falra az öklét
benned a víz ami tombol fáj de ma úgy kiröhögnéd

fáj de ma úgy ez a távol szerda csütörtök a péntek
vedli a hús a szemérmet tétova bár a kalandor
megdelejez ez a játék lám napok óta csak akkor

érzed-e izzad a hajnal várod a jelt ami most már
várja a vásznat a festék ég cigaretta a lodzsán

szokja a lelked a lelkem vetve az ágyad a kártya
látod-e hajnalodik már mész a halál ami várt ma

várt a halál de ma nem mész húz le a földre a véred
óhidakon sunyi árnyék látod-e itt vagyok érted

Bánkövi Dorottya (1994-)

Bajtai András: Ráérsz még

ráérsz még meglocsolni a virágot,
enni adni a macskának,
elolvasni az újságot,
most inkább gyere ki velem az erkélyre,
ilyet még úgysem láttál,
nézd az este posztereit a falakon,
vagy a kisfiút, aki neked firkál a járdára,
a szomszédot, ahogyan felemeli, majd
melléteszi a telefonkagylót,
vajon ki hívhatta, és milyen lesz,
amikor majd minket keres az úristen,
hogy mennünk kell, csörög a telefon,
most inkább ne törődj ezzel,
hallgasd, ahogy kicsöng az este,
nézd a sok apró villanást a betonon,
neked dobálja érméit a sötét,
és neked árusítja ki fényét a nap,
vegyél belőle nyugodtan,
tegyél félre az éjszakára is,
mert sötétebbek és hidegebbek errefelé
az éjjelek, mint megszoktuk,
és ne félj, ha lemegy a nap,
és köd kapaszkodik a villanylámpákra,
bármikor megfoghatod a kezemet,
ha akarod, és ne ijedj meg,
ha ablakodon kopogtat a telihold,
nem akar bántani,
nézd a felettünk tovaúszó felhők
karavánját, vagy a párkányon gubbasztó
galambokat, kérlek, nézz meg
mindent jól, mielőtt aludni térsz

Bajtai András (1983-)

Urbán Andrea: Oda nem illő dolgok

Bordó levelek nyíló almafákon.
Kakasszó a főváros szívében.
Vércsepp egy angyal homlokán.
Zsírkréta nyomai márványszobrok
között.
Egy el nem küldött üzenet feladása.
Ismeretlen kézírás a jegyzeteimben.
Találkozásod életem más résztvevőivel.
Fejemben lejátszott jelenetek szavai
a szádból.

Urbán Andrea (1998-)

André Ferenc: pocsolyás

két lábbal ugrott a parkoló tócsáiba,
megvárta míg rászáradt a sár és azt
játszotta, hogy igazából a saját
bőrét tépkedi le, ezt szerette.

meg a bőr illatát, ahogy az apró
szőrszálak az ajkához érnek, amíg
szagolja. ezekért élt. valami belső
ösztön hatására gyűjtő akart

lenni, de csak az éjszakákban
kopogó macskakövek hangját tudta
összeszedni, viszont ezeket mindig
eltompította a sár és akkor újra

lehámozta magáról, hadd hasadjon
ki a szőr, mintha gyantából, és
kitépte szépen, egyesével, üvöltve,
mint kavicsok a lánctalpak alatt.

André Ferenc (1992-)

Rékai Anett: Próbaidő

Veled nem vagyok önmagam.
Gondolom, ez benned a legjobb.
Hogy arra a pár órára, amíg
eljutunk az udvarias csevegéstől
odáig, nos, annyi időre azért még
meg tudom erőltetni magam.
Mosolygok és viccelődöm. Keresztbe
teszem a lábam, simogatom a hajam.
Úgy csinálok, mintha érdekelnél.
Az embernek néha szüksége van rá,
hogy kilépjen önmagából, ezért
kölcsönvesz pár órát
valaki más életéből, próbaidőként.
Hogy tudja, milyen gondtalan
is lehetne az élete, ha nem az övé volna.
Ha nem érezné úgy magát,
minta az a bóvli játék,
az a kis műanyag cső,
amiben a folyadék világítani kezd,
ha megtörik a szárát.

Rékai Anett (1999-)

Győrfi Kata: valahol kolozsvárlak

játsszuk el hogy én leszek majd
az a voltbarátnő akire minden
következő féltékeny lehet
akihez minden következőt
hasonlítasz majd a halálunkat
mint egy fülbemászó amerikai
pop-dalban menjünk el az
év egyik legátlagosabb tavaszi
napján lehetőleg essen az eső
menjünk el nyaralni a világnak
olyan részére ahova soha nem
vágytam mert nem tudok róla
mert soha nem említette a sajtó
mert a google-val sem járt arra
menjünk el nyaralni s legyen
ez olyan mint az egyik közös
vacsoránk mint a leghasználtabb
hasonlat mint egy észre nem vehető
hangsúlyozhatatlan jelző mint
egy rossz cím legyél te hozzá
az idézet s legyek én az első
ragrím a második szakaszban

gyere higgyük el hogy annyira
jelentéktelenek leszünk ott egymásnak
ahogy hazajövünk még azt is
elfelejted hogy hívhatnának

Győrfi Kata (1992-)

Demeter Arnold: November vége

Gyökereikbe fordulnak a fák, mint
a megtört ember. Egy kerékpár
utolsó útra indul. A folyó, mint lefutó
gyöngysor, a végbe szalad, majd
szétpereg. Seregély száll a pusztulás
fölött, csőrében dió.

Demeter Arnold (1996-)

Taizs Gergő: Nem az a szöveg

itt van előttem a szöveg, ami arról szól
– de már az első sorban hazudnom kell,
nincs előttem semmilyen szöveg,
legalábbis nem volt, amikor azt írtam, van,
és ami azóta lett, nem az a szöveg,
amire akkor gondoltam, hogy már van,
így nem lehet verset írni, ugyebár,
felhők visszhangozzák a tagadást,
az élet körforgácsolja a hibátlant,
ez minden, ez a legkevesebb,
amit felhozhatok mentségemre,
kezdem tehát elölről:
itt lesz előttem a szöveg, ami arról szól
majd, hogy a víz tükörhomályát fürkészem,
a nagy számok örvénye alapján ideje
rád találnom, hisz a tó tágas, elférünk
benne valahányan, és a valakik között
ott leszel, vagy már ott is vagy talán,
és ott voltál mindig, nem kellett az egész
világot átúszni, hogy találkozzunk,
mert eleve veled indultam el, nagy levegő,
szólalj meg, szólaljak meg, miféle csendek
ezek, hogy mint a vízesést, csak bámuljuk
a padlóra ömlő hallgatást

Taizs Gergő (1984-)

Noszlopi Botond: Járatan út

Az allé végén csend honol.
Arcodhoz érnek száraz ágak.
Ahogy haladsz levél s a por
körözve fölrepül utánad.

Hová tartasz? Honnét jöttél?
Ha eltérsz, vajon merre térj el?
Mögötted szintén összeér
az út, ha néha visszanézel.
Ne félj, ha baljós szürkület
fáradt szemedre fátylát bontja.
Egy féltenyérnyi égszelet
az ág hegyén a cél kolompja.

Noha a vég most idegen,
és magadra hagy az utadon,
fészket rak tán a szíveden,

ha megérkeztél, a nyugalom.

Noszlopi Botond (1983-)

Krusovszky Dénes: Részletek

Legtovább úgyis majd a részletek maradnak,
egy gipszkarton fal túloldalán a nyugtalanító
motozás, az ablakrács árnyéka, ahogy a padlóra
feszül, vagy hogy
a halálraítélt                      lyukas zoknit viselt,
a hóhér viszont                  makulátlanul öltözött,
gyorsított felvételen          a cseppkövek növekedése,
bárcsak ne így látnám,
ne most, ne ilyen sokáig, vagy egyáltalán, sehogy,
lehet, hogy amit gipszkartonnak hittem, mégis beton volt,
nem moccan semmi, csak én, lyukas zokniban térdelek eléd.

Krusovszky Dénes (1982-)

Murányi Zita : szivárvány

majd még hó borul az útra
két fa fázós karjáról az égi furulya
hófehér búját lefújja minden pehely más hang
más magasságból hullik a talajra
míg a mélység zimankós kórusát
összerakja úgy harsan föl ez a decemberi
zenebona mint isten malasztja
amikor két tenyerét összezárja
mély csönd ül a kopasz ágakra
saját törzséből farag vonót az a két
fa és ráejti a nap dobjára de nem hallatszik csak a
pelyhek játéka ahogy a fehér gömböcök háta
belecsimpaszkodik a szivárványba.

Murányi Zita (1982-)

Tárnoky Botond: csak a mosolya angyali

Belül puszta a puszta, valami
lelegelte rétjeidről a pipacsokat is.
Bevetni fűvel a göröngyöket,
hogy lennék én az új magvető,
szomorúszemű vénülő juhász,
ki vigyázza a nyáját rétjeidnek.
Viharfelhők ura, vidd el panaszom,
égbekiáltó dühös bánatom,
hogy puszta még a puszta és hiányos a nyáj,
s annak az asszonynak csak a mosolya angyali.

Tárnoky Botond (1983-)

Závada Péter: < A szó egy hely, ahová vonakodva kilépsz >

< A szó egy hely, ahová vonakodva kilépsz >, a térben magad előtt tolod
érkezésed, lépteid kifröccsennek talpad alól: igyekezeted kásás maradéka.

Középre kényszerülsz ebben a tágasságban, a szemből érkezők arcán
fölkavarodó vonások. Ahogy két tekintet egymást tövig bedarálja, két
elszántság észrevétlenül egymáshoz szelídül.

Nincs más dolgod: összepárosítod a tárgyakat a fogalmakkal. Gondolataid a
földön portölcsért kavarnak. Ahogy haladsz, elválasztod egymástól a földet

és az eget. A tájban te vagy a távolság értelme.

Závada Péter (1982-)

Terék Anna: A sónak egyszerű

Messze van még
a lakása, uram?
Fázok ebben a
törött éjszakában,
dideregve nehezebb
lépkedni.
Kéne valami,
hogy ne érezzen
semmit se az ember.
Ki kéne szedni
valahogyan ezt a fájást.
Talán ha léket vágna rajtam,
és kihúzna a résen keresztül
mindent ez a világ.
Talán ha ki lehetne üríteni,
magából kifelé forgatni a testet,
csak kijönne a lélek is
végre valahol.

Néha állok az állomáson,
és nézem a mosolygó nőket,
ahogy szép ruhákban
nevetnek, sétálnak, beszélgetnek,
aztán az jut eszembe, hogy lehet,
egy nap majd sorba állítják őket,
meztelenre vetkőztetik mindet,
és ki tudja, mit csinálnak majd
velük a kivégzésük előtt.
Néha mindenhol
szétroncsolt testeket látok,
és várom, hogy meglássam,
a nyugalom hol reped,
hol fog a napok közé
lépni és beszorulni a
halál.

Nincs elég szépség,
nincs elég valóság,
hogy elengedjem
az álmokat, uram.
Sokszor egész nap
csukva a szemem,
így minden könnyebb.

Mert mos, húz és csapkod
bennünket minden,
ahogy a tenger, és üres kezekkel
állni kell és hagyni,
hogy megszokjuk az ütéseket.
Mert megszokunk lassan minden ütést,
ilyen egyszerű az ember.

A tenger, uram, a tenger,
az levesz az emberről mindent
lassanként. Csak lógatni kell
a vízbe a lábat, a karokat,
és a só csöndben
lemar mindent, amire
szüksége van.
A sónak egyszerű.
Fehérre festi a vízből kivett
testet, a napon csillog,
megreped.

Így áztattam én is
a tengerben apámat,
de hiába lógattam a vízbe,
nem lett kisebb,
nem fakult az árnyéka.
Csak állt, szögegyenesen
a vízbe mártva és várta,
hogy belenézzek a szemébe,
megszokjam, hogy halott.
A tekintetemet várta,
hogy megtaláljam a szemét,
és végre eloldjam magamtól.

Terék Anna (1984-)