miattad arcomat egy kőbe meríteném, megígérném,
hogy állandó maradok, megtapadok a fürtösfekete fák
gyomján, moháján, hogy kézbe vehess, és meghallgasd
a sziklák súlyos megindulását az anyaföldön.
ekkor olyan lesz a világ, mint egy rám zárt kupola,
sehogy sem érlek el. míg a lombok a folyóparton
fejet hajtanak, és meglepetten szimatolnak az
üszkösödő rönkök és bujdokoló, kopasz
holdvilágfejed után, a víz morajlása megriaszt.
maradok a helyemen, nézem a Kárpátok csúcsát
a vastag fény alatt. kábultság terjed szét bennem,
és azon tűnődöm, kinek az erdejét, kinek a munkáját
teszem tönkre épp
Papp-Sebők Attila (1997-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése