Szalóczi Daniel: kavicsos

Kavicsokat szedett ki egy tócsából a partra
ormótlan, mocskos, seszínű köveket
ujjaival a sarat boldogan kaparta
aztán minden darabot játékvödörbe tett

Sóhajtozva és félig undorodva néztem
istenem, hogy mennyi körömsikálás lesz ez
hogy mennyi bacilus lehet a sáros lében
hogy majd hazafelé hozzáér mindenhez

és már ott tartottam, hogy keményen rászólok
amikor a teli vödörrel elindult felém
a hajából jókora sárcsimbók lógott
giliszta vonaglott a lábnyoma helyén

aztán egy mocskos kavicsot nyomott a kezembe:
- Nézd, apa, szerinted ez a kő miért szép? -
Miféle kérdés ez, csak ültem megdermedve
hogy ez a kis lélek a szépségen mit ért épp?

Gondolkoztam, forgattam az ujjaim közt, aztán
rátaláltam egy boltíves, sárgásbarna foltra
- Azért szép, mert látod itt a kavics arcán
a folt olyan mintha mosolyogna -

Ő is utánozta, aztán jött a következő
- És ez, apa, miért szép? - adogatta lelkesen
és lassan minden förtelmes kő
egy pillanatra átváltozott teljesen

tetőtlen házzá, csiszolatlan gyémánttá
uszonytalan hal ugrott a vödörtóba
átformálódott a szilárd anyag vággyá
a hiányzó részeket pedig a játék kipótolta

és akkor ott, mocskos pucér kézzel
éreztem hogy valahogy így szeret az isten
hogy a teremtés élményéhez semmi sem ér fel
s hogy az utolsó puha kavicsnál csodásabb nincsen:

- Ez már csak a kezem, apa! - szólt rám komolykodva
- de szívesen hozok neked kavicsot, ha kérsz még -
és hagytam, hadd fodrozódjon tovább a tócsa
a hajában a tincsek és a szívemben
a szépség.

Szalóczi Daniel (1984-)