Minden reggel így ébreszt. Azt mondtad,
ebbe vagy szerelmes, és hogy inkább ebbe kéne
nekem is. Ezért nem bírod elviselni hallgatásaim,
mert akkor te is belülről hallatszol.
Lefekvés előtt olyanokra gondolunk, amiket
a tengerparton kellene csinálnunk.
Vagy legalább a fürdőszobában.
Elviselhető lassúsággal korrodálódni.
Vanból a nincs felé, nehogy hirtelen legyen vége.
Félálomban megrándul a lábad,
ilyenkor azt hiszed, gödörbe lépsz, vagy csak megcsúszol.
Tudom, ezt is egyszer elmondtad.
Gyorsan átkapaszkodunk a felesleges álmokon,
egy reggelt sem fogunk tudni átaludni.
Újra az ablaknál állsz, beengeded a belvárost.
Nincs szavad, mondanom kellene valamit,
de az igazság szomorú, más meg nincs.
Rágyújtasz, a szád bizonytalan, mint
a belsőudvarban az állások tartóelemei.
Ajkaidról harapdálod a száradt bőrt:
óriási kalapácsokkal verik le a régi falakat.
És ez is te vagy.
Kovács Kristóf (1993-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése