Sirokai Mátyás: Hogy nyíljon ablak

Hogy nyíljon ablak, s ne csak
becsukódni, utánunk, ahogy
az erdő függönye zuhan a tó
mögött nyomokkal telerótt

partra, ne csak így, de táruljon
egyszerre felfelé s befelé,
ablaka az érzékeknek,
kémlelő nyílás minden zugra

a gyümölcsöktől véres kertben,
a zöld tornyok legfelső
szobáira, honnan színüket
vesztett virágok hullnak

egy másik ég alatti mélybe,
röptükben maguk mögött hagyva
a szárnyak emlékét, a zsongás
hideg fuvallatait, le, a füveket

ringató roppant állat hátára,
mely oldalára fordul a sötétben,
de a Hold tányérjába bámulva
nem ismeri fel a pofájából kiálló,

hófödte agyarakat, a hegycsúcsokon
fennakadt, örvénylő felhőket,
melyek átjárók maguk is, köldök-gyűrűi
a magasság csüngő hasának,

tajtéka sötét haboknak, a hideg hullámnak,
mely végignyalja zöld tornyainkat
levelenként, minden ablakot felnyitva,
hanyattlökve bennünket a padlón,

s a lovak kegyelmére bíz mindannyiunkat,
a távolodó patakopogásra, a közeli
horkantásokra, a bokrok között felmeredő
fülekre, a nyikorgó ablaktáblán

puhatoló orr remegő cimpájára,
bennünket, akik csüngő kötőfékkel
kezünkben még egyszer, utoljára
vágtatnánk megvakult tornyok között., s ne csak
becsukódni, utánunk, ahogy
az erdő függönye zuhan a tó
mögött nyomokkal telerótt

partra, ne csak így, de táruljon
egyszerre felfelé s befelé,
ablaka az érzékeknek,
kémlelő nyílás minden zugra

a gyümölcsöktől véres kertben,
a zöld tornyok legfelső
szobáira, honnan színüket
vesztett virágok hullnak

egy másik ég alatti mélybe,
röptükben maguk mögött hagyva
a szárnyak emlékét, a zsongás
hideg fuvallatait, le, a füveket

ringató roppant állat hátára,
mely oldalára fordul a sötétben,
de a Hold tányérjába bámulva
nem ismeri fel a pofájából kiálló,

hófödte agyarakat, a hegycsúcsokon
fennakadt, örvénylő felhőket,
melyek átjárók maguk is, köldök-gyűrűi
a magasság csüngő hasának,

tajtéka sötét haboknak, a hideg hullámnak,
mely végignyalja zöld tornyainkat
levelenként, minden ablakot felnyitva,
hanyattlökve bennünket a padlón,

s a lovak kegyelmére bíz mindannyiunkat,
a távolodó patakopogásra, a közeli
horkantásokra, a bokrok között felmeredő
fülekre, a nyikorgó ablaktáblán

puhatoló orr remegő cimpájára,
bennünket, akik csüngő kötőfékkel
kezünkben még egyszer, utoljára
vágtatnánk megvakult tornyok között.

Sirokai Mátyás (1982-)