Valamit, ami nem puszta széljártatta nyelv,
de nem is az igazmondás otrombasága.
Valamit, ami nem állítás,
de nem is a doktoranduszok üres játszótere,
ahol intertextusok után kotorásznak.
Olyat mondani, ami mégiscsak mond valamit.
De nem úgy mond, mint egy mozifilm,
aminek tanulságát az anyukák hazafelé
az anyósülésről magyarázzák.
Hanem úgy, mint egy tóparti emlék,
ami séta közben váratlan megszólal bennünk,
vagy mint egy ablaküveg,
amiben, a bentieket figyelve, egy pillanatra
meglátjuk magunk.
Szóval mégiscsak az igazságról kéne mondani valamit.
De nem úgy mint a kamaszok,
olyan megingathatatlanul.
Hanem szilárdan, mégis átjárhatón,
mint, mondjuk, egy reggeli pályaudvar.
Úgy, hogy az legyen a vers,
ami legtöbb lehet:
mélységek közvetített, összerakott látszata.
Vagy, ha más nem, csak a félelemből mondani valamit,
hogy nincs mit mondanunk.
A félelemből, hogy ha elhallgatunk,
éppúgy pergünk szét a szélben,
mint a szavaink, amiket eddig hajtogattunk:
nyomtalanul, és, mint egy kényszeres,
nagyotmondó első kötet,
nevetségesen visszhangtalanul.
Locker Dávid (1998-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése