talán nekem is ékezetek nélkül kéne írnom, mint neked.
nem törődni egy-egy szóval. lehagyni kérdőjeleket.
egyszer voltunk a Margit-szigeten, este volt, csak annyira emlékszem,
mint az álmaira, ahogy nem tudom sose teljesen kinyitni a szemem.
próbálni visszatapogatni az érintéseket, beengedni a nyarat a tüdőbe,
igen talán a nyár, az hiányzik most, nem biztos,
de talán úgy mégis könnyebb lehetne.
nem látnám a leheleted, nem akarnám beszívni,
valami jusson belőled.
nem kérdezni többet, soha. mert nehéz, és feltenni
nem bírom, túl magasra kéne, ne érje senki el.
érzéktelennek lenni, mint egy kikapcsolt telefon.
csak nem akarok távol lenni tőled, ennyi az egész.
nem általában, csak úgy soha.
meg holnapot szeretnék, hagyni történni valamit.
mintha kellene neki. aztán a semmiről megint
csak a Duna jut eszembe, a bent ragadt álmok.
csak nem akarok távol lenni tőled, ennyi az egész.
nem véletlen nem mozdulok innen senki másnak,
ide ülsz mellém, nézni, ahogy várlak.
Kovács Kristóf (1993-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése