a pár évtizednyi holdfény, most
mégis olyan érdes, mint a beismerés
sebhelyes bőrfelületei.
A gömbjuharok kiszámítható folytonossága,
mint a középszerű filmek
ismétlése ünnepnapokon, ugyanúgy
részei az egyre közeledő megszokásnak.
Mintha egy autó csomagtartójában
álmodnék megkötözve. Pontosan tudom,
meddig szállhatnak a gondolatok,
és minden egyes döccenés
elütött állatok képeit löki álmaimba.
Ha felébredek, mindig a gömbjuharok
koronája jut eszembe először,
ahogy óvnak egy-egy verébfészket,
mint a külvárosi, platán- és tegnapszagú panelházak
néhány szerelmet, árokban hagyott kerékpárt,
nevetést, halálesetet, egy kóbor macskát.
Ablakaikban egyre mélyülnek a fények,
üres szobáikban nő az árnyék,
mintha együtt készülnének egy
utolsó, mindent elsöprő alkonyatra.
A lakótelepi sövény alá néhány közösülés emlékét
fújta be a szél, túl könnyűek voltak ahhoz,
hogy másnap is emlékezzenek rájuk,
és most a feketerigók szórják szét az
elszáradt mozdulatokat.
A kimondott érzelmeken már nem lehet változtatni,
de a csavarokat még kilopkodhatjuk a tartószerkezetükből,
és az anyákból karkötőt vagy nyakláncot
készítünk egymásnak.
Te vagy a kedvenc prímszámom, a félelem.
Nem tudom, és talán nem is számít,
hogy valójában mit gondolsz,
csak az arcizmaid rándulásaira figyelek,
amikor arra kérlek, hogy holnap éjjel
egy csendes, nyugodt helyen
húzzuk ki a hallgatás biztosítószegét.
Endrey Nagy Ágoston (2002-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése