Závada Péter: Hely az időnek

(1)

Létezik egy part, ahol most néhány
perccel később van. Ott már tudom,
hova fut ki ez a mondat, mint egy utca,
aminek innen még nem látszik a vége.
Lehet, hogy ez is csak egy tengerre
merőleges sikátorba torkollik,
ahová rendszeresen zavarodott sirályok
sodródnak be, hogy soha többé ne
találjanak vissza a vízhez.
Azon a parton a házak, akár a napraforgók,
észrevétlenül fordulnak a fény irányába,
és az átmenet nélkül beálló sötét
minden este új nevet ad az utcáknak.
Ott már tudom, hogy az órák bennem
öltenek testet, és nincs elég hely
az egyre halmozódó időnek.

(2)

Mindig két esemény között állok.
Kitámasztom őket, nem engedem,
hogy egybeomoljanak.
Kezem a jövő falára simul.
Gyanútlanul rámarkol a hűvös kilincsre
az ajtón, amin hamarosan benyitok.
Meglehet, hogy mégis tud valamit,
amit én még csak nem is sejtek.
Magától nyúl oda, ahova kell,
mindennap kicselezi helyettem a halált.

(3)

Nem érek véget a bőrömnél.
Határaimat, mint egy trapéz szárait,
átlépem, túláradok megismerhető
partjaimon.
A külvilág a testemhez ér,
beszivárog a pórusokon. Nézlek,
miközben a mellkasod zaklatottan
hullámzik, ahogy a hold tömege
magához húzza a nyugtalan tengert.
Aztán már csak az egyértelmű ég,
egy vitorla nélküli árboc magánya,
a cserjék, ahogy uralmuk alá hajtják
az öblöt.
Kimondanának minket a szavak,
de a torkukon akadunk.
Föltorlódunk egy megszólalás szűk
keresztmetszetében.

Závada Péter (1982-)