előlép, aki vagy,
és lépte alatt sorra beomlanak
a tudatalatti tárnák,
minden bölcsesség meghátrál.
Látod a régi szobádat.
És minden, amit szerettél,
furcsa fényt áraszt magából,
mintha másé volna az emlék.
De a fájdalom sem tiéd.
Más alszik régi szobádban.
Aranyló tollú keselyűk
telepedtek a fákra.
Fenséges, néma dögevők,
nézik a néma házat.
Minden ablakban éjszaka.
Nem mozdulnak a szárnyak.
Megreped, s darabokra hull
mindegyik emlék a végén.
Árva szilánk szólongatja
ezer halott testvérét.
Kintből és bentből egy tér,
keselyűk otthona így lesz.
Hatalmas madarak röpte
vezet az óriási vízhez.
Ernyők színes karikái
a parton. Szemhéj mögött,
mint zápor, mely a vízre hull,
pattognak színes körök.
A homokban csillog a sok
vízcsiszolta üvegszilánk.
Egyik sem éles. Nem lehet
többé összerakni már.
Babiczky Tibor (1980-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése