mindig sietek.
Ezt mondják.
Valami ismeretlen rohanás diktál.
És most mégis. Nyugalom van, benn. Egy ideje.
Még meleg van, és jönnek a felhők, mennek.
Esőre állt, de nem esett.
Egyre fakóbb fehér van belül.
Ahogy mentem, végig akartam simítani a falakat,
az összest, mint régen.
Mint egy kisgyerek, aki még nem tapintott elég felületet.
Mint én, ezeket a kékes-szürke
háztömb oldalakat.
Szerettem volna,
mert tényleg régen éreztem bármit is.
De aztán nem.
Nem, mert nem az ujjak a lényeg.
Valami más,
de az már nincs velem. Nélkülem is elég koszos.
Most már csak ülök, egy órája, mondjuk egy órája.
Nyárfalevelek zörögnek, csukott szemmel, olyan, mintha esne.
Csak bőröm érzéktelen.
És így, visszagondolva, már nem is
tűnnek kékes-szürkének a falak.
Csak fehér.
És fehérebb.
Kovács Kristóf (1993-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése