Klement Tamás: Pocsolyavers

Csak álltam, és néztem, ahogy taposol a pocsolyában.
Figyeltem a csillogva felrepülő sárdarabokat,
amik glóriát fontak köréd.
Nevetésed nemesítette éggé a földet,
de én mindig csak földnek láttam.
Nyújtottad a kezed, hogy jöjjek,
játsszunk együtt,
de én hátraléptem, nehogy sáros legyen a nadrágom,
nehogy a könnyeimmel kelljen kimosni.
Jöttek a többiek.
Mind belegázoltak a ragyogó víztükörbe.
Kacagva oldódtak arannyá a csizmákon csordogáló fekete cseppek,
de én messze voltam, nem láttam a csillogást.
Csak saját tekintetem fekete szigora nézett vissza rám.
Azóta is ott állok a pocsolya mellett.
Magányom mosom.

Kovács Róbert: Statiszta

Statiszta vagyok a
saját életemben,
bizonyos pontjaimon
megjelenek,
kilétem ismeretlen,
és nem is fontos
a történet szempontjából:
Hangulati elem vagyok csak,
akár a szín és
hanghatások.

Kovács Róbert

Izsó Zita: Víz alatti felvétel

Harminc éves korod után
a rossz gondolatok befészkelődnek a fejedbe,
mint a padlástér korhadt gerendái közé
a kártevő állatok.
Éjszaka felébredsz a hangjukra
pedig álmodban épp Velencében sétáltál.
Jóval fiatalabb voltál, mint most,
táskádban egy üveg bor,
benned pár bontatlan érzés,
még alig ismerted magad.
Egy pillanatra érezted,
milyen volt hinni magadban.
Mintha csak megtaláltad volna
a sakk-készletből eltűnt figurát,
amit az utolsó lépéssel ütöttél le,
amikor először sikerült legyőznöd az apád.
De nem fékezed le a jelen szerelvényét,
nehogy rád essenek a múlt fejed fölé pakolt poggyászai,
nem teszel fel magadnak több kérdést,
nehogy feltűnjön valami,
aminek az elvesztését nem vetted észre,
mint amikor gyerekkorodban ásni kezdtél,
és megtaláltad a tuja alá temetett háziállatot,
amiről azt mondták, csak elkóborolt.
Maradsz a könnyen teljesíthető dolgoknál.
arra gondolsz, jövőre talán tényleg eljutsz a tengerhez
ettől néhány percig boldognak érzed magad,
azt képzeled, minden álmod teljesülni fog.
Velencére gondolsz, és nem veszed észre,
hogy a jövőd lassan süllyed,
mint a vízre épített városok.

Izsó Zita (1986-)

Murányi Zita: meg kell hallani

meg kell hallani itt a csöndet
ahogy a fűszálak csörögnek
és talpig fehér gyászban hervad a gyöngyvirág
a hó alatt szunnyadó tavaszi tájat
a halkuló partitúrákat
ahol húrként feszül a törzs
és a gallyakkal utolsót roppan a szélhegedű
a zene mögött a gyérülő réteket
az elvesztett lombot a bokros
füstöt a téglából rakott
kéményeken egy másik világot
ahol valamikor majd csak elkezdődhet az élet
meg kell hallani az élesedő neszeket
odabenn a csikorgó telet hagyni hogy mélyebb
pusztítást végezzen amikor
helyet csinálunk magunkban a fény születésének

Murányi Zita (1982-)

Jeney Andrea: Holnapi tegnapok

tegnap még tűzforró
holnap már jéghideg
tegnap nagyon kellett
holnap meg már minek
tegnap épp csak ötlet
holnap már valóság
tegnap még hatalmas
holnap kis apróság
tegnap még pipacsok
suttogó Balaton
holnap versenyfutás
állandó maraton
tegnap olcsó bizsu
holnap már igazgyöngy
virágos rét helyett
sárguló búzaföld
tegnap még tudtam is
tányérunkon mi van
holnap már fine dining
két fős chateaubriand

tegnap a falevél
hátán az erezet
holnap a kopogó
tűrideg kövezet
tegnap kora hajnal
holnap késő este
tegnap tekintete
holnap csak a teste
tegnap még szívemnek
kicsi ága-boga
holnap már mindennek
te leszel az oka
tegnapi pattanó
harsogó zöld rügyek
holnaptól válságos
hivatali ügyek
tegnap még igaz szó
holnapra már hamis
tegnap minden közös
holnap tiéd csakis

tegnapi ifjúság
mézédes eperszem
holnapra keserű
anyóvá öregszem
tegnap egy kis notesz
holnap kész adatbank
tegnapi retikült
váltja egy banyatank
tegnap még száguldó
suhanó bicikli
holnap a rollátort
fogjátok cikizni
tegnap az első
holnap az utolsó
tegnap a bölcső
holnap a koporsó
tegnap a pókháló
halvány ezüstszála
holnap a tegnapok
illanó halála.

Major Petra: Hubble-állandó

Hogy elmaradtunk egymástól,
talán nem is a mi hibánk,
túl gyorsan tágul a világegyetem!
Mégis: a kimondott mögül
naponta csillan át a kimondatlan,
mindig csak annyi időre,
amennyi a megbánáshoz elég,
aztán három, kettő, egy,
gyors rándulás a gyomorban,
és az egész súlytalanná lesz
– nem kereslek ma sem.
Hívhatsz ezért makacsnak,
szidhatsz, hogy a fejem kemény,
az utolsó szót neked adtam,
az utolsó csend legyen enyém!

Major Petra (1983-)

Seres Rebeka: hagyom

Alig moccanok a
gyorsuló idő fuvallatában
hagyom, hogy belém kapjon,
és sodorjon, egészen a partig.
Sós víz érinti a lábujjamat,
simogat és visszahúzódik,
érzem, nem ízlelem, látom,
csak részletekben,
túlnyúlik a horizonton.
Ha akarná, az övé lennék,
elvesznék benne egy életen át,
nem kellene se levegő,
se étel, se ital,
csak ő, ahogy körülölel.
Nem kellek neki,
hagyom, hogy játsszon velem,
megérintsen, cirógasson,
és sose vonjon magához.
A parton állok,
hagyom, hogy
kifújjon a szél egy tincset az arcomból.

Seres Rebeka (1994-)

Celler Kiss Tamás: ilyen érzés

végighúzod ujjadat az államtól a köldökömig,
itt fut bennem a tartás, elvinnéd magaddal.
azt mondom, vigyed, másom most úgysincs,
a szavaim száradó párnahuzatok egy ruháskötélen,
a tetteim egymásra hányt téglák,
kezdenem kéne velük valamit.
a téglákból építhetnék járdát,
annyiszor hívnálak sétálni rajta,
hogy ne tudd megmondani, mikor lett belőle út,
ugyanabba az irányba fordított lábfejeink alatt
pedig ott futna, ha van ilyen: a közös tartás.
igazából nem tudom. de ilyen érzés hiányolni téged,

és elaludni egy huzat nélküli párnán.

Celler Kiss Tamás (1995-)

Szesztai Zsuzsa: Téli merengő

Ruhátlan alszik, fátyolos a táj,
pipiskedve lépked a szűz havon.
Mereng a félhomály az ablakon,
meleg szobában olvad egy kabát.

A kandallóban izzik a parázs,
pattog a tűz, egy parányi égbolt.
Kéjesen játszik egy kósza fényfolt,
paplanba bújik a vágyakozás.

Csillagokat terít fölénk az éj,
pille takarót hint, melengeti
álmaink, ahogy a földet a fény.

Mintha a világ cukorból lenne,
hópihe szálldos, puha ágyat vet,
nézd, az este mint hempereg benne.

Babiczky Tibor: Nyári napforduló

Ülni barátokkal az év legrövidebb
éjjelén a kertben, fügefák közt, s nevetve
fűzni a szót, borba vizet nem töltve,

mert az igazságot felhigítani bűn,
a tiszta életet csak még áttetszőbbé
mossa a mámor, mint fájdalmat a felejtés.

Babiczky Tibor (1980-)

Demeter Arnold: Kardhal

Lent, a mélyben tapogasd ki emlékeimet.
Búvárok kezeit adom, olyan hozzáértést,
amely nélkül a tengerfenék pusztaság,
ahol hajólelkű szellemek kóborolnak.
Ha mindez hihetetlen, képzeld,
valaki neked álmodta meg őket,
egy másik valóságban, a partokon túl,
ahol kenyérszatyrokba rejtik életük
az anyók. Még nem látták a tengert,
mégis ismerik a nagy vizek titkait,
és lefekvés előtt mindmáig
a következő útra gondolnak,
amely egy kardhalé.
Éjjelente átdöfi gerincüket, hogy reggel
újra Szicília jusson az eszükbe, az otthonuk,
ahol a gyermekek felfalják

a legszebb példányokat.

Demeter Arnold (1996-)

Seres Rebeka: zseblámpa

nem sok mindent láttam eddig,
néhány kopasz fát és foltos ablakot,
kietlen házat, merész betolakodót,
röhögő kamaszokat, romboló csapásokat,
összeütődő ajkakat, matató kezeket,
csillanó szemeket, fejvesztett rohanást,
földre csapódott zseblámpát, fénysugárt,
díszes tükröt, benne szellemalakot,
s magamat, öreg, mégis fiatal vagyok.

Seres Rebeka (1994-)

Nagy Zalán: a félreértések parkolója

nem tudom én sem,
mekkora hely szabadul fel
megkönnyebbülés után.
azt sem tudom, hol van az a hely;
talán az ellazult izmok között
vagy a gyomorfalak zárt terében.

képzelj el egy ásítozó vízilovat,
ülj a nyitott szájába törökülésben.
képzeld el, ahogy átvisz a Níluson
egy kihalt nílusi víziló.

milyen gyönyörű kívül-belül a reggel,
élvezd ki,
hogy harmat vagy
egy még alvó hangyabolyon.
boríték egy lusta postás kezében.

milyen gyorsan jön a reggel,
a megkönnyebbülés:
kitolatni végre
a félreértések parkolójából.

Nagy Zalán (2003-)

Bajtai András: Ébredések

Most kell erősnek lennem.
A hajnali derengésben.
Körülöttem kialvatlan vendégmunkások
bámulják a becelofánozott Lottó szeleteket.
A buszra várunk, de látom az arcukon,
hogy lélekben már a futószalag
mellett sorakoznak a konzervgyárban.
Beletörődtek, hogy bármi
megtörténhet velük, a pincepörkölt
és az aprópecsenye sohasem fogy el.

Most kellene erősnek lennem,
mert eszembe jutottál.
Hogy tényleg te itt voltál-e,
vagy csak nem vettem észre,
hogy egyedül vagyok a városban,
aminek létezéséről megfeledkeztek
a térképészek, kalandorok
és meteorológusok.

Most akarok erős lenni,
a délelőtti verőfényben.
A sáskahabbal teli, kiszáradt szökőkút előtt.
Nem tudom, mennyi idő telhetett el,
mióta egyedül hagytál a lépcsőházban,
ahol úgy préselődtem össze,
mint a sajnálkozó tekintetek
között egy mozgássérült kislány
porcelánt is kettéroppantó,
pikkelyes félmosolya.

Most kell erősnek lennem.
Mert hosszú az útja egy piros nyakkendőnek.
Most.
Amikor a szív egy pont is lehetne akár.

Bajtai András (1983-)

Seres Rebeka: A tejüveg mögött

mellettem ültél és
a plafonon túlra néztél
a napfényben megbújó
csillagokat lested
és azt hitted
mind a tied lehet
ha egyetlen ujjal
is sikerül megérintened
az arcodat néztem
ahogyan elúsztál
a horizonton és
bezártad előttem
szíved ablakát
eltűntél a bepárásodott
üveg mögött míg
én csak állok előtte
és várom hogy újra
felbukkanjon alakod

a tejüveg mögött

Seres Rebeka (1994-)

Horváth Florencia: Lecke

Igaz, hogy miattad ismerem a szavakat, de apámtól
tanultam meg a fákat, az erős tölgyet és a szelíd nyírt, hogy
ha elég sokáig nézem a lombkoronát, talán évekig, az ágak
majd felkarcolják az eget, és megláthatom mögötte egyetlen
pillanatra az Úristent. Két évtizede már csak a növényekben
hiszek, épületekben, állatokban, a kavicsok koccanásában,
az anyagsurrogásban, abban, ahogy minden sejt kicseréli
önmagát. Az emberek beszéde jelentéktelen zaj fülemnek,
úgy engedem el, mint szél a papírfecnit, útszéli szemetet,
egy kicsit játszom vele, aztán elválok tőle, mintha ott se

lett volna soha. Pedig érinteni vágyom, magamban hosszan
ismételgetem az összes valaha hallott mondatot, de a hazugság,
a mérhetetlen csalás folyton arra késztet, a következőt várjam,
hátha jobb lesz. Mintha fájna a nyugalom, úgy járom az erdőt,
úgy járom a parkot, várom, mi jön szembe, mibe akadok bele,
mit kell kikerülnöm. Apám mondata, hogy nézd, a levele
alapján könnyű megállapítani, ez bükk, azóta harsog

fülemben, a gesztenyefáról szóló ismertetői nyomják fejem.
Gondolatban próbálok félrehajtani minden ágat, hátha épp
kitakarják a rést, hátha kitakarják azt az arasznyi sebet,
amin át titokban belátni az égbe, és ami mögött, ha egyszer
megmozdul valami, kiderülhet, mindennek értelme volt.

***

Horváth Florencia (2002-)

Csillag Tamás : Otthonos, ismerős, kizökkenthetetlen

Létezik még béke a reggeli napban,
a hűvös padlón végigguruló
nevetésben, ott ragyog a kislányok mosolyában,
a szerelmes nők szemében,

ott van éjjel is, mikor nem alszom,
csak nem hallani, elnyomják a híradóból kirobbanó
légvédelmi szirénák és a ház előtt elhúzó
autók megszokhatatlan hangjai.


16:9-ben nézem a háború kikockázott képeit,
érzéketlenné tesz, hogy lehetne itt is,
pedig semmi sem változik,
csak beleöregszem a képbe,

a melléhúzott ikszbe, hogy merni kéne,
de nem lehet.
Pedig létezik még béke
az ember romjain virágzó gyomokban,

a vasárnap délelőttben, a kisgyermekek
puha, fehér tenyerében,
abban az utolsó, belakható pillanatban, ami az élet.
Otthonos, ismerős, kizökkenthetetlen.

Csillag Tamás (1987-)

Babiczky Tibor: Spártai töredék

Láttad a tengert, városokat, kikötőket, és a
sorsunk ugyanaz. Vágyakozás hajt mindent, ami
élet, a nem várt teljesülésbe, s kezdődik elölről –

város, kikötő, tenger, mindegyik újra, amíg
meg nem unod. Aztán már csak élni szeretnél,
fényben, hűvös bort iszogatva, békében, egyedül.

Babiczky Tibor (1980-)

Horváth Florencia: Visszafordítani a telet

Ezt most úgy, mintha kezdeni akarnám, nem törölni, csak újra javítani,
lépéseimet az út elejéhez kötöm, mindent a kiindulóponthoz vezetek
vissza. Így próbálom rendbe szedni az elmozdíthatatlanul rosszat, így
próbálom kibillenteni magam abból, ami miatt napjaim nehézzé válnak.
Ez volt az eleve kitűzött útirány, de most, a cél utáni új kör startjánál
megfogalmazhatom, mindennek oka bennem az évszakváltozás,
mindennek oka a folyamatos hó, az olvadás, a szűnni nem akaró szél.

Mit tehetnék, hogy ne fagyjon rám a hajnal, mit tehetnék, hogy
változzon végre a légmozgás. A szélirány ismerete nélkül, csökkenő
napsütés mellett keresem az utat abba a hazába, ahonnét miattad
indultam el és azt hiszem, majd csak miattad térhetek vissza egyszer,
anyám. Sürgetni próbáltam eddig, már tudom, értelme nincsen,
értelme egyedül a fölösleges bolyongásnak lehet, a véletlenek útján,
az elrendeltetések földjén próbálgatom bizonytalan járásomat.

Nappalaimat a hideg irányítja, éjszakáimba a fagy költözik,
keresem, ami kilökhetne ebből, ami megadhatná végre a feloldozást.
Mintha átok uralkodna rajtam, mintha gerincemre rakódott vágyaim
miatt kellene jégtáblák közt ülnöm. Gleccserek folynak hátamon, de már
évek óta készülődöm, minden apróságot elsimítok, legalább ezt jobban
csinálom nálad, ebben az egyben igazán alapos vagyok. Ismerem a talaj
göröngyeit, ismerem a nehéz emelkedőket, buktatókat, mindent ami
útját akarja állni, hogy bekövetkezzen utolsó akaratom, az örökös fehér,
a hideg elhagyása.

Ott szeretnék otthonra lelni, ahol szelídebbek az éghajlati tényezők,
és ahol nem jár át a nullpont alatti levegő minden gondolatomkor,
aminek középpontjában te vagy, hiszen tudod jól, szemem a két
sarkpont, ami közötte történik, az az anyaország, most harcolok örök
függetlenségéért. Sereget kell gyűjteni magam köré, katonáim azonban
nem ismerik a történetet, talán igazán érteni sem tudják, katonáimra
mindig élesebb fény vetül, minden dicsőség övék, de az osztagból
csak nekem van elég bátorságom ahhoz, hogy megpróbáljam érzékeny
bőrömbe szívni a napfényt, megpróbáljam nem hasznomra hajtani,
de visszafordítani a telet.

Horváth Florencia (2002-)

Győrfi Kata: vége II.

megszívja a száraz haj magát,
és a karon csöpög lefelé
az ujjakon a lábfej mellé,
beférkőzik a talp alá, feltelik vele
a ház térdig, feltelnek a fiókok,
a dugaszok, a kanalak,
és a teraszról csöpög lefelé
a könny az autók tetejére.
kopog, mint a törmelék s a jég,
feltelik vele az utca,
és az aluljárókból kimossa
a huzatot a könny.
feltelnek az áramvezetékek,
a kanálisok, kopog,
mint a törmelék s a jég a könny.
simogatja a madár száraz szárnyait,
megszívja magát a toll,
feltelik könnyel a madárorr,
kinyílik a csőr, kopog a szűk torokban
a könny, mint a törmelék s a jég,
s alámerül benne a madár.

Győrfi Kata (1992-)

Babiczky Tibor: Ómega

Utcalámpák a záródó kanyaríven,
törtfehér selyemszoknyák
suhognak. Éjfél van.
Karmot növeszt, kapaszkodik
a tegnapba most a holnap.
Kiterítve eső után a város,
mint egy frissen mosdatott halott.

A szeretet nem elég semmire.
Nem teszi jóvá az árulást.
Nem akadályozza a haragot.
Nem könnyíti meg a halált.
Valaminek kell még lennie
a szereteten túl.

Babiczky Tibor (1980-)

Nagy Kata: Veszteglés

Hosszan elidőzni, állva
vagy ülve, mindegy.
Másodperceket számolni,
aztán beleunni.
Az otthon hagyott könyvedet bánni,
majd rögtön megbánni
a megbánást, mert a bőröndödön így is alig tudtad behúzni
a cipzárt. Labirintusnak tűnni,
idegesen egy kijáratot keresni,
ahol végre el tudod hagyni
magad. Egy kósza gondolatként létezni,
ami épp felvillant a fejedben, és meghatározni,
hogy most ő határoz meg. Sírni.
Nem úgy, mint amikor nem akartam emlékezni,
Hanem tényleg elfelejtettelek.

Nagy Kata (1986-)

Kemény Zsófi: Azt mondják, néha rossz vagyok

Dehát direkt figyeltem, hogy a kedvenced legyen…
a kávésbögre, amit tegnap törtem el.
Azért kiabáltam a boltban, hogy téged nézzen mindenki… a legjobb anyukát.
Megjegyeztem, hogy a szappan fontos… ezért azzal kentem ki a szobát.

Problémákat hordok össze, felmászom a tetejükre, és lecsúszdázom.
Amíg felnövök, te ugyanezen a csúszdán lassan fölfelé mászol,
néha kínkeserves, de megéri, mert én
ott várlak egészséges felnőttként a végén.

Kimosod a lelkem, megágyazol az örömömnek,
porszívóval szívod ki az ágyam alól a szörnyet,
és néha online meeting közben a szemed sarkából úgy nézel,
mintha tudnád, hogy tudom, hogy közös titkunk az élet.

Kemény Zsófi (1994-)

Móritz Mátyás: Ki őriz mit?

Kántor Péternek

Ki őriz mit? Az évek vonulását,
a gödröt, a hideget, az éjszakát;
halott redőt, ezer rovátka rajzát,
a gyógyírt: Jézus utolsó két szavát.

Hajnali részegséget, balga szókat,
a tiszta és fényes nagyszerűséget;
tüzes tejutat, mérges altatókat,
vagy a betű szerint való hűséget.

Göncölöket, nyirkos cementfalakat,
síró vasat, az arany öntudatot;
megriadt egérkét, néma halakat,
csókot, mit már nem ad a néma halott.

Néma könnyeket, munkatáborokat,
fehér cellafalakat, vaksötétet;
férget és dögöt, mely rejtetten rohad,
szorult szívet és sok áthágott évet.

Csillámló sziklafalat, ifjú nyarat,
napot, fényt, kegyetlenséget, jóságot;
vesét, melyben életet nyer a salak,
öntudatlan örökkévalóságot.

Krokodilkönnyeket, Arany Oroszlánt,
tetőkön bukfencező galambokat;
gyémántokkal befalazott arcú lányt,
madarakat, kik lenyelték a hangokat.

Takarót, napfényű gázt, hímes lepkét,
lombokat, tengert, árkot, apályokat;
reggeli templomot, terheket, leckét,
égő követ, Danaida-lányokat.

Eszelős utakat és görbe botot,
az ifjúságát követelő embert;
síró Istenséget és tompa dobot,
ősi nyomort, hegyomlást és a tengert.

Az Urat, Jónást, Ninivét, a várost,
a szörnyű várost, mely zihálva roppant;
nagy bajt és a megáradt gonoszságot,
az eleven állatot a homokban.

Népet: szentet, kárhozottat és drágát,
születőket, porló csontú ősöket;
a Sátánt, aki éli a világát,
regősöket, vértanúkat, hősöket.

Móritz Mátyás (1981-)

Élő Csenge Enikő: Hétfőn írtam egy táviratot

Elmúltam harmincegy stop

incs könyvem, nincs gyerekem,

néha felhívom az exeimet,

szeretném tudni, jól vannak-e stop

Anyám kitanulta a morzézést stop

Anyám és én, mint két testvér stop

Anyámnak sincs könyve stop

Táncolni vágyom, énekelni,

gyakrabban menni a tengerhez,

összemosolyogni régi barátokkal stop

Magamba szívni az egyszerűséget,

mint föld az esőt, jobban szeretni az esőt,

kevesebbet vágyni stop

Álmomban mozgalmas életet élek,

küzdelmes, de eseménydús életet stop

Anyám nem kerget kósza álmokat stop

Én összekeverem az életem az álmaimmal,

túl sokat álmodom, sohasem álmodozom,

minden éjjel, egész éjjel álmodom stop

Senki nem emlékszik minden álmára stop

Túl sokat beszélek az álmokról stop

Egyáltalán nem akarom, hogy valóra váljanak,

mindjárt harminckettő leszek stop

Nem akarok könyvet, gyereket,

régi barátokkal akarok összemosolyogni,

hetente járni a tengerhez stop

Nincsenek igazán eredeti gondolataim,

ez kéne, hogy zavarjon,

de nem zavar stop

Ezt irigylik tőlem stop

Pedig semmim sem irigylésre méltó,

talán csak a hajam stop

Anyám fodrász,

jövőre kezdem a kozmetikus iskolát stop

Felszínes vagyok, valójában egyáltalán nem különleges,

nem baj stop

Az akarok lenni, aki nem lehetek,

ezzel más is így van stop

Néha leribancoznak és hozzám sem akarnak érni,

aztán mégis hozzámérnek,

belém szeretnek, kisajátítanak stop

Megcsalom őket,

hiszen egy ribanc vagyok stop

Szerintem nincs így,

de ez mindegy,

szerintem ezek megoldások,

és kellenek a megoldások stop

Anyám és én, mint két testvér,

anyámnak már nincs testvére stop

Azóta én is csak, mint nyári eső,

jövök, megyek,

sokat álmodom,

férfiakról és nőkről, anyámról és a testvéréről stop

Ezeket néha leírom stop

Summázok, vallomást teszek stop

Könyvekben tűnök fel,

gratulálnak és az én könyvem felől érdeklődnek,

engem ez miért nem érdekel stop

Engem az álmok érdekelnek,

nem az eredeti gondolatok stop

Anyám és én, mint két testvér,

az én arcom, a te arcod,

az én hajam, az ő haja,

túl sokat beszélek az álmaimról,

ahol mindenki él stop

***

Élő Csenge Enikő (1992-)

Réman Zsófi: Cipzár

Lábujjhegyre álltam,
hogy elérjem a nyakamon a cipzárt.
Mire rájöttem, mi a baj,
már tudtam:

minden mással is ez.

Réman Zsófi (1991-)

Kemény Zsófi: Gáncs

Arról nem volt szó, hogy kigáncsolsz, mikor melletted megyek.

Arról sem volt szó, hogy lerántalak magam mellé, mikor fel akarsz húzni.
Végül valóra váltál, csak nem nekem, és még akkor sokáig senkinek.

Velem most történt valami nagyon jó, szinte először azóta.
Rágondolok, és tévedésből sírni kezdek.
Erre olyan tiszta lesz a tükör, hogy átlátok a tükörképemen.

Még megengedhetném, de már nem engedem meg
magamnak a gáncsolást, itt, a fejlődésem tetőfokán.

Valahol a sivatagban eközben boldog emberek tűrik a homokot.
Valahol a sivatagban eközben boldogtalan emberek is tűrik a homokot.

Kemény Zsófi (1994-)

Babiczky Tibor: Arcok

Két arcunk van. Az egyik arc a múlt. A múlt nevet.
Másik arcunk a jövőbe mered. Ezen csak a bánat hagy nyomot.
A kettőből egy talán már sohasem lehet.
Boldog se vagyok. Szomorú se vagyok.

Vajon megérjük-e a holnapot?
És szemünket nyitni lesz-e még erőnk?
Vagy csak fekszünk, mint akit az álom elhagyott,
fekszünk, mint rönkök közt a rönk?

Amit megkaphatunk s amit elveszíthetünk:
valódi részünk nem lehet.
A szeretet nem ismeri önmagát.
S az igazság nem tudja, merre megy.

Babiczky Tibor (1980-)

Kupihár Rebeka: június

Hozzám simul a nyár. és én meztelen vagyok.
Hamvasak az apró almák. levelek közt az idő ragyog.

Belém simul a nyár. és én meztelen vagyok.
Finoman hullámzó ágak közt ellazulnak a végtagok.

Rám simul a nyár. és én meztelen vagyok.
Pillangókat nevetek. nem vagy se itt se ott.

Kupihár Rebeka (1999-)