Klement Tamás: Pocsolyavers

Csak álltam, és néztem, ahogy taposol a pocsolyában.
Figyeltem a csillogva felrepülő sárdarabokat,
amik glóriát fontak köréd.
Nevetésed nemesítette éggé a földet,
de én mindig csak földnek láttam.
Nyújtottad a kezed, hogy jöjjek,
játsszunk együtt,
de én hátraléptem, nehogy sáros legyen a nadrágom,
nehogy a könnyeimmel kelljen kimosni.
Jöttek a többiek.
Mind belegázoltak a ragyogó víztükörbe.
Kacagva oldódtak arannyá a csizmákon csordogáló fekete cseppek,
de én messze voltam, nem láttam a csillogást.
Csak saját tekintetem fekete szigora nézett vissza rám.
Azóta is ott állok a pocsolya mellett.
Magányom mosom.