Ki őriz mit? Az évek vonulását,
a gödröt, a hideget, az éjszakát;
halott redőt, ezer rovátka rajzát,
a gyógyírt: Jézus utolsó két szavát.
Hajnali részegséget, balga szókat,
a tiszta és fényes nagyszerűséget;
tüzes tejutat, mérges altatókat,
vagy a betű szerint való hűséget.
Göncölöket, nyirkos cementfalakat,
síró vasat, az arany öntudatot;
megriadt egérkét, néma halakat,
csókot, mit már nem ad a néma halott.
Néma könnyeket, munkatáborokat,
fehér cellafalakat, vaksötétet;
férget és dögöt, mely rejtetten rohad,
szorult szívet és sok áthágott évet.
Csillámló sziklafalat, ifjú nyarat,
napot, fényt, kegyetlenséget, jóságot;
vesét, melyben életet nyer a salak,
öntudatlan örökkévalóságot.
Krokodilkönnyeket, Arany Oroszlánt,
tetőkön bukfencező galambokat;
gyémántokkal befalazott arcú lányt,
madarakat, kik lenyelték a hangokat.
Takarót, napfényű gázt, hímes lepkét,
lombokat, tengert, árkot, apályokat;
reggeli templomot, terheket, leckét,
égő követ, Danaida-lányokat.
Eszelős utakat és görbe botot,
az ifjúságát követelő embert;
síró Istenséget és tompa dobot,
ősi nyomort, hegyomlást és a tengert.
Az Urat, Jónást, Ninivét, a várost,
a szörnyű várost, mely zihálva roppant;
nagy bajt és a megáradt gonoszságot,
az eleven állatot a homokban.
Népet: szentet, kárhozottat és drágát,
születőket, porló csontú ősöket;
a Sátánt, aki éli a világát,
regősöket, vértanúkat, hősöket.
Móritz Mátyás (1981-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése