tanultam meg a fákat, az erős tölgyet és a szelíd nyírt, hogy
ha elég sokáig nézem a lombkoronát, talán évekig, az ágak
majd felkarcolják az eget, és megláthatom mögötte egyetlen
pillanatra az Úristent. Két évtizede már csak a növényekben
hiszek, épületekben, állatokban, a kavicsok koccanásában,
az anyagsurrogásban, abban, ahogy minden sejt kicseréli
önmagát. Az emberek beszéde jelentéktelen zaj fülemnek,
úgy engedem el, mint szél a papírfecnit, útszéli szemetet,
egy kicsit játszom vele, aztán elválok tőle, mintha ott se
lett volna soha. Pedig érinteni vágyom, magamban hosszan
ismételgetem az összes valaha hallott mondatot, de a hazugság,
a mérhetetlen csalás folyton arra késztet, a következőt várjam,
hátha jobb lesz. Mintha fájna a nyugalom, úgy járom az erdőt,
úgy járom a parkot, várom, mi jön szembe, mibe akadok bele,
mit kell kikerülnöm. Apám mondata, hogy nézd, a levele
alapján könnyű megállapítani, ez bükk, azóta harsog
fülemben, a gesztenyefáról szóló ismertetői nyomják fejem.
Gondolatban próbálok félrehajtani minden ágat, hátha épp
kitakarják a rést, hátha kitakarják azt az arasznyi sebet,
amin át titokban belátni az égbe, és ami mögött, ha egyszer
megmozdul valami, kiderülhet, mindennek értelme volt.
***
Horváth Florencia (2002-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése