a hűvös padlón végigguruló
nevetésben, ott ragyog a kislányok mosolyában,
a szerelmes nők szemében,
ott van éjjel is, mikor nem alszom,
csak nem hallani, elnyomják a híradóból kirobbanó
légvédelmi szirénák és a ház előtt elhúzó
autók megszokhatatlan hangjai.
16:9-ben nézem a háború kikockázott képeit,
érzéketlenné tesz, hogy lehetne itt is,
pedig semmi sem változik,
csak beleöregszem a képbe,
a melléhúzott ikszbe, hogy merni kéne,
de nem lehet.
Pedig létezik még béke
az ember romjain virágzó gyomokban,
a vasárnap délelőttben, a kisgyermekek
puha, fehér tenyerében,
abban az utolsó, belakható pillanatban, ami az élet.
Otthonos, ismerős, kizökkenthetetlen.
Csillag Tamás (1987-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése