hogy soha nem voltam elég
bátor, hogy árnyékként kullogok
magam után, ráadásul félhomályban,
nehogy túl sokan vegyék észre,
hogy létezésem 33 éve 7 hónapja és 22 napja alatt megközelítőleg 230 ezer
köbméter oxigént vontam el másoktól,
hogy hiába tudok nyolc nyelven bemutatkozni, mégis szégyellem
azt, akit szerintem elsőre vagy másodszorra vagy mindörökre láthatnak bennem,
hogy akárhányszor a gázra lépek, nyomom a féket is,
hogy legszívesebben egy számmal kisebb cipőt választanék a maratonhoz,
nehogy könnyű legyen, ami lehet nehéz is,
hogy a ki nem mondott szavaimat hatalmas bőröndökbe zárva húzom magam után,
nehogy mások viseljék azoknak a súlyát,
hogy féltem az írás közben lemeztelenedő lelkemet,
ezért inkább cenzúrázom a gondolataimat,
hogy valójában mindentől féltem a lelkemet,
ezért inkább cenzúrázom a gondolataimat,
hogy szeretnék szőke lenni és piros rúzst viselni,
de akkor talán már túl sokan vennék észre,
hogy egy nagyjából 168x70x50 centiméternyi téglatestet veszek el a térből,
hogy néha szeretnék csak egy könnycsepp lenni,
érzelmektől túlcsordulva lefolyni egy arcon,
és örökre felszívódni egy zsebkendőbe,
mennyire egyszerű,
nem kellene megfelelni
valaminek, amiről azt sem tudom, micsoda,
és nem kellene félni például attól sem,
hogy most rányomjak a küldés gombra,
hogy bárki olvashassa cenzúrázatlan gondolataimat,
amiknek a súlyát még megsaccolni sem tudom.
Jancsó Ágnes
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése