Az emlékezés összefogdossa tárgyát,
tapogatja, érinti, koszolja, nem szép.
Ha lehetséges lenne a puszta felidézéssel
nem tenni tönkre egy mozdulattalan
illatot, nem visszarángatni az időbe,
ha lehetséges lenne nem rontani el,
az nem volna rossz.
Mert nincs, ez tudható, nincs az illat,
a kép, a helyszín, semmi és semmi,
az emlékek nem – darabok vannak és mechanizmus
az összerakásukhoz, erre már igazán ráírható
néha jobb híján egy névmás, miért ne,
ahogy az örvényben is hiába esik szét
fény, mélység, nyárfák, görcsös kapkodás,
végül csak az marad, hogy ébredj, megint
ugyanabba a folyóba fulladunk.
Az emlékezés összefogdossa tárgyait,
szétrebbenő, vízen gyűrűvé, felhőn réssé,
betonon kiömlött tejjé, testben sikoltássá,
remegésben ízzé, fotón tenyérré, hóesésben hóvá
változó tárgyait, szétúszó tárgyait, hűtlen tárgyait,
olcsó trükköktől sem visszariadó, örökletes,
az ablakon csörömpölve kizuhanó tárgyait,
hálóval, hálóval fogdossa őket össze.
Ha lehetséges lenne a bizonyosság,
ha létezne, mint egy karóra, aminek
soha egy percig sem tudtál örülni,
csak minden más odaveszett az ismétlődő
periódusok szabálytalan süllyedésében,
és most itt állsz vele egy rég bezárt
húsbolt kirakata előtt, és befelé
integetsz a sötétbe, és mosolyogsz és
puszit dobálsz, és ha semmi,
legalább az van, hogy fél tíz múlt.
Van a fejemben, romlandó fejemben,
öntéshibás, rég bezárt, izzadt fejemben
valami halhatatlan, és ennek semmi értelme,
mechanizmus vagyok, kereszteződés,
hegycsúcs, ahol még nem járt élő ember,
pálmaházban gondosan összeállított óvatos
sivatag, ami tudja, hogy van, mert nincs.
Simon Márton (1984-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése