áll a város, most már
örökre így marad minden.
A zebrán átkelők sosem érik el
a járdát, a lámpa ezután
mindig zöld marad.
Így hagylak itt téged,
te ország,
vissza sem nézve zölden
égő lámpáidra.
Hordom a fájdalmat
magamban, mosdatom, nevelem.
Mert ránk van kötve ez a test, amit
annyi féle képpen lehet
simogatni és kínozni.
Kemény a nyelve az ördögnek,
kemény annak mindene,
és könnyen utat talál a testbe.
Hátat fordítok ennek az országnak,
hiába húz vissza a gyomromba
markolva, nem fordítom vissza
arcomat felé.
Menekülni könnyebb volt,
mint elmenni, örökre
búcsút mondani a városnak,
ahol anyám lakik, egyedül,
öregen, keresi ehagyott holmiját,
töri a víz felszínén a jeget,
fáradt izmokkal fát hasogat.
Itt hagyom az árnyékom,
hulljon ki alóla a föld.
Most már maradhat örökre zöld
az átjáró felett a lámpa,
a gyalogosok a túlsó oldalt
sosem érik el,
reggel lesz mindig,
nyár eleje,
mikor még az ember előtt
annyi minden kibontatlan áll,
bármi lehetne ebből a napból,
de itt szakad meg az idő,
nem születnek és nem halnak
meg többé az emberek,
nem múlik a bánat,
és rólam majd tovább
beszélik a városban,
hogy hálátlan vagyok és hogy
tele a tüdőm dérrel és porral.
Elfordítom az arcom,
de ne féljetek, láttam
hogyan méri lépéseinket az Isten,
lábnyomunk mélységéből
úgyis kiszámolja,
a vállán ki mennyit cipel.
Látja állatokat, ami
már majdnem a járdát súrolja,
és látja az én csontjaimat is,
ne féljetek, még ha könnyen is,
mint angolkórosnak, hajlik,
de nem roppan.
Terék Anna (1984-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése