felhőket rajzolok az arcomra,
de ezzel csak feketét lehet.
valahol most egészen távol vagy,
és azt hiszem, már tudom, milyen lehet,
mikor egy fantomvégtag fájni kezd.
hiúságom és hiányod inflálódnak:
egyre nagyobb mennyiségük ér
ugyanúgy semmit.
hogy az életet kigúnyoljam,
a tükörben próbálgatom grimaszaimat.
közben odakint tényleg beborult.
nézem az összegyűrt, sötét felhőket.
esni fog.
Dékány Dávid (1988-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése