mélyebb megvilágosodásra vágyva
ültem föl hátha a sötétség elvásik
szememre látást feszít az íriszhártya
ültem mintha egy belső szivárványban
hosszú sárga piros kék kezek között
belezárva az árvaságba akire az éberség
bolondos csokornyakkendőt kötött
gondoltam ha kibogozom nyakamnál
azt a magányos csomót
a sárga nyári szalmaszálként
omlik el az éj fölbontja a holdsugaras sorompót
később a plafon sarkát az ezüstös pókhálót
a kelő napot néztem mint finom földre csurgó
mézet aranykezén a forróság átlobogott
átölelte hogy ma reggel is megáldhassa a világot.
Murányi Zita (1982-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése