Simon Márton: Köz

Egyedül maradtam a közepén. Na, nem a közepén,
talán a közepe táján egy kicsit balra,
és nem egészen egyedül, ha a felhõk közt felsejlő
vadludak csapatát számításba vesszük.
Kihoztam magammal a tükröt, hogy zavartalanul
figyelhessem, a hátam mögött hogyan sötétedik.
Hasznom rég semmi. Azért tartanak, hogy alkalmanként
kijöjjek ide az erdõbe hallgatózni,
nehogy hangtalanul kelljen kidőlnie a fáknak,
vagy ugyanitt álldogálva éjszakánként néha
annyit mondjak az esőbe: az ajtók
záródnak.

A ködös, hajnali focipályán,
a falu határában,
a buszmegállón túl,
a repceföld mellett,
a halványszürke ég alatt,
magányos róka áll
a távolabbi kapuban.

Ez nem egy igazgyöngy a számban, ez egy nyugtató.

A koponyád kitöltő habos, tejfehér krizantém.
A kép nem halványodik, csak a papírhordozó károsodásai fenyegetik.

Felhő fekszik a tájon, fodros, tömött, finom,
alatta a partszakasz horpadásai,
az őshonos zárvatermők, a bezárt bódék mellett
a konténerek, a fekete zsákok, a fehér zajszerű zúgás,
kontrasztos, egyszerű,
napszak, évszak, tetszés szerint,
és ennek tetején az árva felhő, fodros, tömött, finom,
fekszik odafent, egyik keze a feje alatt, a másikból telefon világít az arcába,
és hiába, hiába üvöltözöl neki lentről, nem hall, nem figyel.

Ne haragudj, ideadnád azt a verebet?
Nem azt, a másikat. Köszönöm.
Semmit, csak lenyelem, és akkor ő lesz bennem mától a lélek.

A hangsúlyaid a kihalt, esős parkban,
a mondatok rég lehullottak róluk. Kopáran állnak.
A bokrokon a hajszálaid.
Ideje indulni.

Ez nem egy nyugtató a számban, ez egy igazgyöngy.

A bőröndöt a küszöbre, amíg
magamra gombolom egy nyúzás fájdalmát.

Simon Márton (1984-)