gesztenyefavirágok a lámpák az
Andrássy úton. A fejemben
fotocellás ajtók, most nem mehet
át semmi, csak ez a forralt bor,
ez a bágyadt, zsibbasztó melegség.
Mellettem ülsz, és valahogy mégsem,
most, most nem szabad rád néznem,
hmm, igen, milyen nagymamafílinges
ez a piros pöttyösbögre, csak kár, hogy
hozzáragad a kezem, és le is öntöttem
magam, ilyenek. Ellopom az érzéseidet,
és madzagon húzom őket magam után,
olyanok, mint a türkizkék szemceruza,
öltöztetnek és vetkőztetnek egyszerre.
Rád peregnek a gondolataim a füstfelhőn
át, eltévesztjük a mozdulatokat, mint egy
rossz francia filmben, és úgy nézel végig,
ahogy az óramutató jár körbe-körbe. Háttal
egymásnak dőlve bámulunk a semmibe.
Horváth Krisztina (1986-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése