Kollár Dávid: Rejtély (szerelem)

Reggeli kávé gőze az arcodon,
Nézem, ahogy öltözöl, készülődsz.
Indulnod kéne, de még habozol,
Tétova mozdulattal gyűröd a párnát.
Az ágynemű, mint egy használt papírzsebkendő,
Magába szívta testünk illatát.
Mi ez köztünk? Szerelem? Megszokás?
A hétköznapok taktusa:
Együtt főzés, mosogatás, netflixezés,
Veszekedés és szeretkezés.
Néha unalmas, néha elviselhetetlen,
De olyan ismerős, mint a lábnyomaid a parkettán.
Talán ez maga a szerelem:
Beletörődni a másik létezésébe.
Egy este majd, mikor a szemetet kiviszed,
Rádöbbensz, hogy több ez, mint megszokás.
Hogy a létezésed szövedékébe beleszőttem magam,
Hogy nélkülem máshogy festene a nappalod.
Akkor talán majd rám nézel,
Maszatos arccal, kócos hajjal,
És azt mondod: „Hé, örülök, hogy vagy nekem!”
És akkor minden a helyére kattan.
Addig csak sodródunk,
Mint két falevél a szürke folyóban.
Hol össze, hol szétvisz minket a víz,
De valahogy mégis együtt utazunk.

Kollár Dávid (1993-)