Záporzuhogással; az oszlopok közt megálltunk,
Napfényben elindultunk, a Hofgartenbe mentünk,
Kávéztunk s egy óráig társalogtunk.”
(T. S. Eliot)
Mint kései vendégre a ház
magánya, ránk évek
tekintenek az ablakok mögül,
figyelnek bordó szőnyeget, az asztal
márványlapját, és a sárga-csíkos
késő délutánt, csészékre
fonódó ujjakat. Esténként,
így emlékezem,
sokszor elnéztem kezeit, melyek –
mintha bögre forró tea köré
a téli hidegben –
kulcsolódtak össze.
Vasalt ingben
jöhettem volna, könnyű
zakóban, s nem nézném:
tudnám a száj hajló vonalát,
elkent sminket, a hát
irdatlan kérdőjelét.
Egy nő lehajtja fejét.
Honnan e délután,
mit majd elfelejtünk?
S mitől jött merszünk az ég-
be vágyakozni, mikor a föld-
nek is szégyenére lettünk?
Babiczky Tibor (1980-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése