Véssey Miklós: Bolygók vagyunk

Bolygók vagyunk, nem csillagok,

egyre keringünk valami körül,
zuhanunk felé, de nem találjuk el,
elmozog előlünk, repülünk tovább,
örökké úton, nem ismert cél felé,
felszínünkön kifejlődnek, élnek,
szeretnek, építkeznek, álmodoznak,
és egytől-egyig kihalnak a fajok,
bolygók vagyunk, nem csillagok.

Bolygók vagyunk, nem csillagok,
izzunk belül, de kérgünk kézmeleg,
körbevesz minket a hideg,
és folyamatos a hőveszteség,
ha belsőnk kitör, rögtön ránk is kövül,
sebünk melegét nyomtalan elnyeli
a sötét vákuum-űr, és hidegek
leszünk, lemerült űrhajók,
bolygók vagyunk, nem csillagok.

Bolygók vagyunk, nem csillagok,
érezzük egymás vonzó tömegét,
de eggyé válni sehogy sem tudunk,
a bioklímánk finom, sérülékeny,
magányos atmoszféra a lehelet,
mi neked élet, az másnak mérgező,
egy becsapódás végzetes lehet,
s porrá ég minden, mit légterünk befog,
bolygók vagyunk, nem csillagok.

Bolygók vagyunk, nem csillagok,
bármeddig forgunk önmagunk körül,
fotózzuk vakukkal minden oldalunkat,
világítjuk ki minden városunk,
mert félig örökké sötétben vagyunk,
mindhiába fordulunk el a fénytől,
és mindhiába fordulunk felé,
csak visszaverjük, nem belőlünk ragyog,
bolygók vagyunk, nem csillagok.

Véssey Miklós (1990-)

Posta Marianna: Zajlás

mezítláb állni
egy tócsában, csak mert tükrözi
az eget, kulcsot
adni egy házhoz, amit
magadból építettél.
zajló jégidők
lüktetnek óceánok
szíve alatt. nézem,
ahogy alszol, a karod meder,
kerítés, ölel,
én vagyok a kert, amit.
kertkapu nincs.
ittmaradt ruhák,
amikből kihűlt a test.
számolod, hány nap kell,
hogy eltűnjön belőlük az illat.
kanócrészletek, gyertyaelfújás előtt.
ami most van. egy levegővel eltűnik.
mint a hajnal, ami újra és újra
megpróbálja meggyújtani az eget.
vékony üveg, amit ujjaid
addig szorítanak, míg az beléjük nem vág.
mégis tartod, mert fény törik benne.
hányféle zuhanás
várhat még ránk.
a szíved apró város,
utcái zajlanak, ahogy átalakul:
sötét sikátor, aranyló tér,
közben attól rettegsz,
az téved el benne,
akit hazavársz.
mint madarat engedni
zárt szobába, nézni, ahogyan verdes,
ablaktól ablakig,
szeretni, sétálni
a peremen, ahol minden lépés
zuhanással fenyeget,
ez az egyensúly
tart életben.
biciklikerekek surrognak mellettünk,
hirdetések futnak, égig érnek a lámpák,
a nyár emléke bennünk hajszálér. maradhatnánk.
hűvösen, mint a hajnal, ami sosem kérdezi,
akarod-e, hogy felébresszen.
vagy csak vegyük végre tudomásul,
hogy ez az egész
a leheletünktől eltűnik.

Posta Marianna (1983-)