Véssey Miklós: Bolygók vagyunk

Bolygók vagyunk, nem csillagok,

egyre keringünk valami körül,
zuhanunk felé, de nem találjuk el,
elmozog előlünk, repülünk tovább,
örökké úton, nem ismert cél felé,
felszínünkön kifejlődnek, élnek,
szeretnek, építkeznek, álmodoznak,
és egytől-egyig kihalnak a fajok,
bolygók vagyunk, nem csillagok.

Bolygók vagyunk, nem csillagok,
izzunk belül, de kérgünk kézmeleg,
körbevesz minket a hideg,
és folyamatos a hőveszteség,
ha belsőnk kitör, rögtön ránk is kövül,
sebünk melegét nyomtalan elnyeli
a sötét vákuum-űr, és hidegek
leszünk, lemerült űrhajók,
bolygók vagyunk, nem csillagok.

Bolygók vagyunk, nem csillagok,
érezzük egymás vonzó tömegét,
de eggyé válni sehogy sem tudunk,
a bioklímánk finom, sérülékeny,
magányos atmoszféra a lehelet,
mi neked élet, az másnak mérgező,
egy becsapódás végzetes lehet,
s porrá ég minden, mit légterünk befog,
bolygók vagyunk, nem csillagok.

Bolygók vagyunk, nem csillagok,
bármeddig forgunk önmagunk körül,
fotózzuk vakukkal minden oldalunkat,
világítjuk ki minden városunk,
mert félig örökké sötétben vagyunk,
mindhiába fordulunk el a fénytől,
és mindhiába fordulunk felé,
csak visszaverjük, nem belőlünk ragyog,
bolygók vagyunk, nem csillagok.

Véssey Miklós (1990-)