Orcája mért ily sápatag?
Betett magának tán a fagy?
Magára vessen! – Ön rendelt mindent így voltaképp.
Ki más? E sértődött időt, e koszlott, sprőd avart,
a nagy, táskásra sírt eget,
mi új havakkal hiteget,
a friss sarat, mit régi, rossz abroncsunk fölkapart.
Nem túl nagy ár ez így? – mármint a télért – kérdem én.
Tagadja még? Ön is remeg.
Tisztelt Uram, engedje meg,
legyen nagylelkû, higgye el, nem csorbít érdemén.
Eljár fejünk fölött az év, lassacskán eltelik!
Küldjön hát könnyû, mély havat,
mely, mint az álom, megmarad
a párafátylas ablakok szemhéján reggelig.
Szép szó, mázas ígéretek? Ó, Uram, rég kevés!
Cselekedjék akárhogy is,
most már egész karácsonyig,
mint díszdobozban, ott lapul bennünk a kétkedés.
Závada Péter (1982-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése