megrepeszti az ujjlenyomatokat,
a leheletet az ablaküvegen,
amelyen keresztül régebben meglestelek.
tudom, nem vetted észre, pedig reggelre
mindig telerajzoltam a párkányodat a frusztrációmmal.
elsápad köztünk a viszony.
most is csak bólogatsz, ütemesen,
mint kiszáradt napraforgófejek az országút mellett,
és arra vársz, hogy jóvátegyem a te hibáidat is.
ilyenkor hiszem, nekünk már az egyeneseink is különböznek –
hiába makacskodnék, mind másfelé futnak,
széttartanak ezekbe a galambősz anyagokba.
túl üres körülöttünk a levegő, és nem tudom már,
melyik szemszög a csalóka, hogy félrevezethessem magunkat.
Filó Mariann (1995-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése