Bajtai András: Meghátrálni kényszerít

Nem értem, honnan ez a szűnni nem
akaró vágyakozás bennem, ami arra
kényszerít, hogy újra meg újra átéljem
azt, ami akkor történt, hogy mint
valami filmet, egymás után pörgessem
végig magamban az eseményeket,
egészen az elejéről, amikor először
láttalak meg a vendéglőben, majd
amikor túrázni mentünk a Mecsekbe,
és én önfeledten köveket dobáltam
egy patakba, te pedig csak mosolyogtál
rajtam, legvégül pedig, amikor búcsúznom
kellett volna, de én nem tudtam mit
mondani neked, kisgyerek létemre
pedig még sírni se mertem előtted – – –

nem értem, honnan ez a fájdalom bennem,
a tátongó üresség, ami egyre csak
növekszik, és meghátrálni kényszerít.

Bajtai András (1983-)

Taizs Gergő: Lényegében súlytalan

azelőtt,
hogy fejünkre omlott a mennyezet,
olyannak hittelek, mint Atlasz a festményen,
amit egy amerikai galéria kínálatában láttam:
az óriás úgy kapaszkodik a bolygóba,
mintha a gravitáció ellentétes erővel hatna rá,
de ragaszkodása legyőzi a taszítást.
feltételeztem, ha rád nehezedne
a mindenség, gond nélkül elbírnád,
de kevesebb is elég volt a megroppanáshoz,
például a mágneses erővonalak sűrűsödése,
akár a plafont befutó hajszálerek,
s te mindig jó érzékkel hagytad el a szobát.
azután kértelek,
segíts félreérteni
a várakozást,
az első busz meghitt motorzúgását,
a csomagokat, a cipő orrán a fókuszt,
tenyeredben a leszakadt mennyezetdarabot.
ez nem törésvonal,
talán csak bolygóközi talány,
vállamon az égbolt:
a titán súlylökése,
ahogy görcsösen ragaszkodik az elengedéshez.
(most egymástól elfelé zuhanunk,
repülés híján az emlékezés marad,
hogy a szabadon eső test lényegében súlytalan)

Taizs Gergő (1984-)

Izsó Zita: délutáni reggel

szabálytalan szonett

valami sötétet morzsol most a fehér.
a függönyökre fagyott a nap.
hajnal van. nyújtóznak a bogarak,
és kezet ráz a fákkal a szél.

az ágyam alól kimászom én is,
összehajtom a tegnapokat,
spárgázom szétrúgott cipőim között,
hogy egyszerre beléd és magamba bújjak,

aztán szemeid közé kirándulok,
hogy gyógyszer legyek a nyelved alatt,
most kötél nélkül mászlak meg téged,

ha letaszít közönyös lavinád,
porhó leszek, hogy ezentúl
lépteid belém tetováld.

Izsó Zita (1986-)

Babiczky Tibor: Portré délutáni fényben

Azt mondta: „Később majd
megbánod, hogy nem szeretsz"-
öt óra tájban mondta ezt.
A kezét néztem, a pici ráncot
szájszegletén, ahogy az é-
telt elém rakta,
öt óra körül járt, mondom, a
Körút felé mentem, s vissza-
intettem neki vállam felett,
intett nekem, mondom,
öt óra lehetett, azt
mondta: „Később majd
bánni fogod." S mégis
gyakorta felismerni vélem,
utcán, kirakatok tükrében;
s aludni is -
a testhelyzet -
mintha anyaméhben.

Babiczky Tibor (1980-)

Bálint Tamás: Partra vetve

Mintha csak a vasorrú bába

öltözne be vasemberruhába

A távolabb sarjadó fű zöldebbnek hat
sokkal, mint a talp alatti,

látszik utólag a völgy fele haladva,
hol ösvények szelik a mezőt

– emlékek fonala, és már nincs,
ki rendet vágna benne. Valaki.

Vasúton a párhuzamos sínek
problémája kísért,

tutajon kapálózva megszokás
a gyomorideg.

Elhúzni innen csakis
sportautóval kell/lehet,

melyről érdemes leütni
a visszapillantó tükröket,

mert a kilométerkövek hátán
is felsejlene, amit tudunk:

ott van a legnagyobb béke néha,
ahonnan elindulunk.

Bálint Tamás (1985-)

Varga Melinda: A szerelemről

A szerelemről kell a legtöbbet írni,
a vadmadarak röptéről,
ahogy az égre szárnymetaforát
írnak, alattuk minden hófehér,
az első hónál is tisztább
a szívek indája, ami összeköt
földet és tengert, tengert és eget,
bármire képes, ereje akár
a vers, mágikus erő.
A szerelemről kell a legtöbbet
írni, az öröm bíbor katedrálisáról,
szavakat keresni a szépre,
minden más illanóság, játék.
Vöröslő tintával írok most
a férfi illatáról,
a férfiak férfijáról,
a testek fonott kalácsáról,
a tengerről, a városokról,
a terekről és hegyek lábairól,
szobák meghittségéről,
ahol szeretkeztünk,
egész estés filmre valót is
előhív ilyenkor az emlékezet,
és arról is, ami a csukott szemek
alatt lakik, álomnak hívják,
ha egyedül vagyok, meglátogat,
reggelente olyan, mintha
átlátszó selymek borítanák
a bőröm, nyugalom és napfény
járkál a gerincemen,
mintha a te kezded érintené
combom belső udvarát.
A szerelemről sokat kell írni,
arról az összhangról,
ami megtart két embert
a szakadék szélén,
vagy segít nekik együtt ugrani.

Varga Melinda (1984-)

Babiczky Tibor: Portré délen

Mint porát széttiport agyagedénynek
a szél összerendezi, nézlek,
hogy e délutánt, mint gyűrt papírlapot,
ibolyakékbe áztatod.

A teraszon ülünk,
fehér csészék előtt,
s elgondolom a babérliget árnyait
feszített vizen, bedőlt
ablakok tükrét, lámpasorban
a virágok vörösét, nézlek,

ahogy az orr finom vonalán
a fény fel-felragyog,
s barnáll ablakod
szegletén egy veréb csőre,
tolla, lába, s te
kihajolsz rebbent szárny után,
mintha már angyalként -
elhull a mag.

Babiczky Tibor (1980-)

Horváth Előd Benjamin: A többi semmi

„Akarsz-e játszani mindent, mi élet…”


Talán így összeállok. Pár szélfutás,
a képeim, csikkvillanás, ha érkezem,
a kártyavár, mi benn terem,
mi volt, hogy is lehetne másképp,
a bárszékek, dór oszlopok,
a jobb versekre félretett végszó és ok,
az országút, a tréma, stoppolások,
az elhalál, mi visszhang és fogak,
vacognak végtelen telet, tavaszt,
az ölszag, porszag, alkoholszag,
és egy nap én is eltalálok, szélfutás,
és phaetonul kikérem majd lovam,
(ha jel vagyunk, mögötte hol van?)
a műhelyben csinálnak alkatrészt,
nem érdekes kinek s hová, ha fér,
ha jel vagyok, mögéje nézzen más,
a procedúra az, mit úgyis lát,
a többi semmi, titkok és kegyek,
leírhatatlan interiőr szerkezet,
mi más a jel, ha nem egy szép ellipszis,
csak szüntelen dohányzik és oly hisztis,
a procedúra pár lován a szélfutás,
hogy Hölderlin, hogy Phaeton, Don Quijote,
hogy Cseplin bár, csikkvillanásos ürge,
a láz varázs, van némi szag vele,
leírhatatlan gyomra és szeme...
leszélfutom, mi futható tehát,
őrülten, csendben, sálba vigyorogva,
mert egy nap én is elmegyek hova,
sok anzikszom, elég rá egy doboz,
kiszórom végül, szórom majd nagyon,
majd pernye hull, parázs, le rád,
a tenger felbőg, filmet is csinál,
talán így összeállok. Cseplinok.
Mi jel, inog, de járás még halad,
és végül zuhanok, napzuhanok nagyon,
leszórva mindent báva égövön,
nyerítés, város, lázvarázs, fotók,
a jel, ki voltunk, voltam, elköszön,
majd egy nap én is már doboztalan,
csak phaetonul zuhanva boldogan.

Horváth Előd Benjamin (1988-)

Murányi Zita: hógolyó

a fehér védőpalást alatt elidegenedett a táj
bokáig süppedtem a téli káprázatban
a mindent megelőző fénnyel kelt birokra
a hó ragyogása egy letört gally is angyalszárnyra
emlékeztetett már nem kell várnom semmire
itt minden perc egy majdnem beteljesülés
hógolyót gyúrtam mintha isten kezében
zárult volna össze a világkeletkezés

Murányi Zita (1982-)

Terék Anna: lassú Párizs

pikareszk vers

Párizsban én
szerelmes lettem
minden férfiba.

már a vasútállomáson
remegni kezdtem, félóránként
újraszámoltam a csomagjainkat.
utaztunk, ketten az építésszel,
az ősz végi didergésben,
mint akik ráérnek megfázni,
otthagyni az életüket
egy-egy íróasztalon,
hogy heteken át csak sétáljanak.
párizsi lassú
utazás, bőrönd, pakolás, zsinór,
körbekötöttük az életünket,
a ruhák közé hajtogattuk anyáink helyett
az emlékeinket.
az építész
meg csak nevetett, s a vagonban
szuszogva dobálta fel
a csomagokat.
a fekete ülésbe süppedtem,
belecsúszott szemembe az álom,
akkor ébredtem föl, mikor
olyan gyorsan szelte kettőbe
a vonat az utat, hogy a felhőknek
egyszerre láttam mindkét oldalát.
a hegyekre épített templomok
tornyai lyukakat fúrtak az égbe,
amire mintha olaj csöpögött volna,
könnyen csúszott rá az este.

a Gare de l’Est-en az emberek
halkan vonultak a vonatok mellett,
alig volt fény és csak a
cipőtalpak tompa csapódását hallottam.
kigyalogoltak mind az állomásról,
mint egy csendben megállapodott
tüntetés, mert Párizsban
tüntet magában minden.
esténként felkelnek a fények,
kihúzza magát minden lámpaoszlop,
a Szajna megpróbál visszafelé folyni,
vészjóslóan
ropognak az autók alatt a hidak,
a napnyugtával együtt
meggörbülnek a tornyok
s az aszfaltra karcolt minden
árnyéka a napnak.

az építésszel a bejárat íve
alatt csodálkoztunk, féltem is kicsit,
mert a hírhedt fények pont
az autókból szűrődtek ki,
túl nagy volt a csönd
ehhez a városhoz.

aztán a Rue de Lafayette-en
beleömlöttünk
Párizs gázolaj szagú vérkeringésébe.
ismeretlen kezek
ritmusra pumpálták a várost,
zuhogott benne minden,
robogtak a motorok,
a föld alján a metrók,
fújta a hajunkat a szél,
csurgott a csatornákban a víz,
az utcák szélét mosta, mosta
magával a rongyokat,
az újságokat, a csikkeket
s a csikkek végéről a rúzsnyomokat .

első este elmetróztunk
a torony alá,
s az építész elmesélte,
mikor először járt Párizsban,
húszas évei elején, eljött
az Eiffel-torony
alá, lépésekben lemérte a területét,
kiszámította a súlyát,
már akkor szerette a statikát,
hogy mekkora súly nehezedik
a torony alatt a földre .
s meg is állapította:
a párizsi talaj a Szajna mellett
pont annyit bír el,
mint a sima föld Topolyán .
néztük az ívelő torony-lábakat,
számoltuk reménytelenül – mint
csillagokat –, hogy
hány szögecset vertek bele,
s bántam, hogy sosem volt türelmem
az építészhez

azután esni kezdett ránk az eső,
próbált lemosdatni rólunk és
a fehér városról mindent,
de semmit sem sikerült lemosnia,
csak szívtuk magunkba
– Párizs és mi ketten –
az útközben lefelé kihűlő esőt .

nyárillata volt az ősznek,
és csak a festők beszéltek
több nyelven, mondta mindegyik:
gulás-paprika-jó napot,
az arcunkra pályáztak és a zsebünkre,
euróra váltott frankokra.
itt az örmények mind méterhosszú, mintás
ruhaanyagot árulnak, fekete,
széles-kendős asszonyoknak,
az arabok minden utcán széles szájjal nevetnek,
szőrös az arcuk,
szép az arcuk,
lapul a tekintetükben egy villanásnyi fény

mindennap esett az eső,
futottunk egy kölcsön-esernyő alatt
végig a St. Michel boulevard-on,
csattogtak a tócsák a talpunk alatt,
nadrágunk magába szívta Párizs mosdatásának
minden küzdelmét.
vártam a szélben,
hátha kifújja belőlem a lelkemet is,
hogy szabaduljak már végre magamtól.
reszkettem a hidegtől,
csattogtak a fogak a számban,
vitte hajamat a szél,
az arcomon
lassan, finom rétegben
fagyott meg a mosoly,
és nem mozdult a lelkem,
mintha belém lett volna
szögezve valahogy.
a blúzom alá
folytak a könnyeim,
bántam, hogy a mellemre tapadt
a sírás,
fázott a bőröm, koptak a lehetőségeim,
és nem akart kiszakadni belőlem
semmi
aztán harmadnap,
Párizsban, én
szerelmes lettem minden férfiba.
a válluk kitakarta tekintetem elől
a várost,
a cigarettámból tüzet kértek,
mosolygott mindegyik,
hunyorogtak, tombolt léptükben
valami maszatos férfiasság.
gyümölcsös íze volt a napnak,
babakocsiban tolták fiatal anyák a délutánt.
zene szűrődött ki az ablakok mélyéből,
Párizs minden utcáján ott állt
Jacques Prévert,
hol egy kirakat párkányára könyökölve,
hol egy ház falának dőlve,
nővel a mellén dúdolta, hogy vége az ősznek,
nővel a mellén nézett föl az égre,
amiben istent remélt, lehet,
egyszerre nem is egyet,
az égre, amiben valószínűleg
csak egy isten lakik,
s néz vissza Prévert-re
és a nőre az oldalán, akivel
az Hôtel de Villes-ben szálltak meg,
s ha az ember végigvárt egy
kacskaringózó embersort,
bejuthatott Jacques és a nő
kiállított titkaiba,
hogy végignézze a költő szerint
mi a SZÉP PÁRISban.

sárgult leveleket és maroknyi
gesztenyét szedtem egy
teletemetett temetőben,
csörögtek lépéskor a zsebemben,
azután a felét a szerecsen szállójában
felejtettem. az eső mindennap esett,

fázott a pucér aranyangyal a Bastille helyén,
egészen lúdbőrös lehetett,
mint a szökőkutak és a pocsolyák vize.
egyedül csak a Szajna nem didergett,
megitta a kihűlt párizsi esőt.
lehúnyt szemmel szívtam a levegőt,
hittem, hogy
a Szahara felől jött szelet szívom le a
tüdőmbe. ettől mosolyognom kellett, és
többé nem akartam hazamenni.

aztán otthon
kimostam a ruháimból Párizst.
sírva csomagoltam ki,
s minden tárgyat, amit az utazásról
hoztam, szorosan egymás mellé tettem
az ágyra. ültem a félig kipakolt bőrönd mellett,
a zsebemben még két
elhasználatlan metrójegy volt.
néztem az emlékeket,
néztem, hogyan párolog ki belőlük Párizs,
a frissen mosott ruháimból,
s belőlem, ahogy a
tükör előtt sírtam Pesten

Terék Anna (1984-)

Seres Rebeka: Belső zseb

olyan puhának tűnik
az az apró nyílás
a télikabátod belsejében
amiben folyton matatsz
de sose találsz semmit
kedvem lenne belebújni
összezsugorodni
mint egy porszem a levegőben
amelyet véletlen fújt feléd a szél
és hagyta hogy jól elrejtőzzem
a megoldatlan egyenletek között
belesimuljak a maszkodba
akár egy kagylóhéjba
s csüngjek minden szavadon
mit rám lehelsz mikor viselsz
talán egyszer észreveszed
hogy ott vagyok és
hagyod hogy veled legyek
talán egyszer sem látsz meg
s úgy dobod ki a kabátod
hogy még mindig
benne rejtőzöm
és arról álmodozom
hogy átköltözöm
bordáid mögött rejtőző
belső zsebedbe.

Seres Rebeka (1994-)

Horváth Előd Benjamin: Rues des Cascades

„Akarsz-e játszani mindent, mi élet…”


(VÁLTOZAT)

Látod, ilyenek errefelé a
fénytörések.
Eljutni
a szavakig, majd vissza,
valami grádicson.
Mintha a függőkertek
tudnák, meddig tart
és tarthat Babilon,
a zsebéből ki mit szór ki.
Ahogy újra felhúznak
egy vitorlát egy
nagyon reggeli kikötőben.
Ahogy a hernyó öregszik
a gubóban.
A fákat
lehetne még említeni,
valamit az évszakokról,
de azt a hülye is érti.
Hogy begyűjtik változataik,
az ilyen hónapok
mindig hoznak egy köteg
gépelt papírt.
Pedig
fújja őket a szél, veri
az eső. De tovább lehet
csúszni. Lefelé, a házak
és a kertek között,
lépcsők és meggyfák,
lefelé, például a Hajnal-
negyedből. Tovább
csúszni, hogy akkor mi
lesz. A kör ahogy
hajhullatja sugarait,
keresi a fésűt.
Fel
lehet írni, ábécé,
oldalak hasonlósága,
ide vagy oda, meg azt is,
anyu, mi a faszom az a π?
De talán jobb, ha arról
semmit nem tudsz,
mint ahogy egy írógép
testmelegéről sem. Csak
van. Alles in allem:
ahogyan kint esik.
Mert ülök a számban
egy megrágott századdal
ezen a priccsen, az ablak
épp csak nyitva, fajansz,
kávé, cigifüst, semmi
markáns determinálhatóság.
Csak az atomok csikorognak
legbelül (jó volna betörni
egy ablakot, vagy valakinek
a fejét, de csitt). És
bedörömböl az eső.
Igazából szelíden, mintha
kacsintana, de mintha hetek
óta álmodnál, ahogy
Macondo lélegzik tompán
az esős évszakban. Egymásba
ken Babilont, utcát, szürke
házat, Hajnal-negyedet és
kertet, kopott akvarellt.
Macondo egyébiránt
elvan.
Ha pedig π, akkor
szarni vagy vizelni, ez
a kérdés. Erre szikráznak
az atomok. Mint a
puskapor a gyomorban,
ha rárakódik nikotin,
szerelemdolgok. De ezt
a hülye már nem érti,
és várod, hogy hulljon
már valami korpa,
marék pirkadat,
ahogy reggel egyes
testnek fényillata van,
és ha leérsz a lépcsőn,
ki, valami poszt-esős
utcára, egy ablakból
talán a hegedű, ha szól.

Horváth Előd Benjamin (1988-)

Babiczky Tibor: Prológus

„De április napszálltái, ki tudja,

Idézik holt időm s a tavaszi Párizst"

T. S. Eliot

(Tandori Dezső fordítása)

Előhívni egy félmosolyt, a
hajszálak végén meg-
bolyhosodó híg délelőtti fényt,
ahogy felragyog, egy házszámot, be-
járatot, s otthon ülhetsz
barna, bús szobádban, vagy
kávéházban, figyelheted az
utca vonalát, ő benne
lesz a riadtan felcsapó
madárcsapatban, benne a
gondolatban, lombrezdülésben,
indulásban és megérkezésben,
benne a kenyérben, a késben,
minden feltevésben, a moz-
dulatokban; ezt előhívni még, mint
éjbe veszett álom sejtelmét
ébredés után, mint letűnt
napjait az emlékezet, ki-
nyújtott kéz a kezet, s otthon
ülhetsz barna, bús szobádban, vagy
kávéházban, figyelheted az utca
vonalát, ő benne lesz. Történik veled.

Babiczky Tibor (1980-)

Turi Tímea: Régi tévedések

Azt mondtad, igazán megérthetem,
hogy miért tűntél el az utóbbi években.
Nem azért, mert valami bajod volt velem,
hanem mert felnőttél, tényleg felnőttél,
és noha a barátságunk nem volt tévedés,
én mégis emlékeztetlek a régi tévedésekre.
Igazán megérthetem, mondtad,
és én, mint mindig, most is olyan megértő voltam.
Mégis boldog voltam, hogy végre felhívtál.
Azután felébredtem.

Turi Tímea (1984-)

Borsai Szandra: igaz mese

a mágus álomszéppé varázsolt:
gésalábam volt és kékruhám.
megcsókolt,
elvitt a tengerpartra.
egyszerre világítótorony lett belőlem
s a mágus később elmondta
-simogatott, becézett közben-
hogy a repülőszőnyegen
rajtakapta a napsugarakat
amint megcsillannak a vállamon,
s míg vegykonyhájában
a csillanást keverte
a parton hagyott
hogy éjjel-nappal láthassam a tengert.
kevélyen kértem aztán
hadd legyen belőlem unikornis
ő pedig megcsinálta a varázslatot.
megöltem minden lovát
de a mágus nem haragudott.
aztán madárként megszöktem tőle.
s ő máig
édesen gyönyörködik a légben
hol egykor röptömet látta.

Borsai Szandra (1991-)

Babiczky Tibor: Reggeli áprilisban

Egy

Újra a fák suhogása
ébreszt, a reggeli fény
lombfüggöny szűrte mása
feldereng az ágy szegletén,
egy galamb szárnycsapása,
árnya, meg-megrebben a lég,
sercen cigarettád, mázsa
súly fölöttem az égi kék,
s mégis oly áttetsző, nem fed el.

Ma halászok jajszavára ébredtem fel.


Kettő

Még a reggel illata, fénye
érint meg, a formák s a szinek
játéka, tárgyaim, s mily kénye
kelteget épp e semminek;
az ablaktáblák tetőzte fényt
bámulom, utcát, háztetőket,
nyugodt vagyok, felejtem őket,
mint aki most szennyes ruhaként
istenét magára öltözi,
s szolgál, ha uralkodni fáradt;
mint a kertész, aki kiszáradt
fáit is makacsul öntözi.

Babiczky Tibor (1980-)

Dékány Dávid: ...

Az elmúlt héten hárman mondták,
egymástól teljesen független emberek,
hogy alacsony az érzelmi intelligenciám.
Végre egy tulajdonság, amit a sajátomnak érezhetek.
Fejből tudom a járda repedéseit a megállótól idáig.
Az a hajléktalan mindig ugyanott álldogál a sarkon,
számon tartja, hogy ki mikor és kivel jár el erre.
Mi vagyunk a kedvencei,
de ő is látja, hogy egy ideje egyedül jövök.
Így telik az idő. Ugyanott áll. Köszön, köszönök.
Teljes másodpercekig nézzük egymást,
magunkban mindketten megállapítjuk,
hogy napról napra egyre szarabbul néz ki a másik.
Világgá megyek. Így döntök, mint nyolcévesen,
aztán végül most is csak a hintáig jutok.
Mennyivel szebb azt mondani, hogy rám sötétedik,
mint azt, hogy órák óta céltalanul bolyongok,
üres üvegeket rugdosok, három-négy lépés
távolságból dobálom a murvát a játszótéri szemetesbe.
Bírni kell ezt is, mondtad az első közös telünkön,
és most megint hideg van, és ugyanúgy bírni kell ezt is.
Az öngyilkosság egyszeri alkalom
a szavak nyomatékosítására,
és lehet, hogy még semmi fontosról nem beszéltem.
Szétrúghatnám azt a kukát,
felgyújthatnám ezt az egész játszóteret,
és utána mondhatnám, hogy bocsánat,
de nekem ilyen alacsony az érzelmi intelligenciám.
Bután szeretek.
Műhold halad el fölöttem,
hogy emlékeztessen az üresség különböző szintjeire.
Rám sötétedett. Cigit keresek a zsebeimben,
az alanyt próbálom kitapogatni egy hiányos mondat mögött.

Dékány Dávid (1988-)

Horváth Előd Benjamin: Modigliani a taligán

„Akarsz-e játszani mindent, mi élet…”


(ELVESZETT MONDATOK EGY FILMBŐL)


S ha voltam is talán, akármi lenne,
mert úgyis végül mindig érkezem,
a végződéseken lehulló pernye,
a hóhullásban bármi megterem,
s mi származéka, úgyse kapja kézbe,
csak téged tudlak és elég legyen,
van itt e zúgás, bárhová beállok,
a te és én az első naptól átok
– te szép, kecses, rendetlen műterem.

Az ilyenek, mint te és én a legszebb,
és pont ezért csak villanás vagyunk,
a földi allén létezünk, az elmegy,
de minden kertre vannak kertkapuk,
a legszebb tánc az mindig semmi percek,
ha tovább tart, az semmi, csak hazug,
lefesthetése zacc, avar és díszlet,
kimondja és kimondom, égitestek,
s a léghajó egy újabb körre fut.

A lélek mindig önmagát tanulja,
hogy szárnya hány és mennyi szusz lehet,
de önmagának járhatatlan utca,
és végül is csak másokban terem
gyümölcsöt, percet s kész egy újabb fáma,
eljutni addig, hogy tudom szemed
(s talán a legszebb égzúgásos semmi,
lehettünk volna fénytörés és pemzli):
utána már nem én vagyok neked.

A színpad asztallap, táncparkett, korzó,
te csak tudod, az arcom annyi táj,
hogy van belőlem annyi év és torzó,
bársonyzakómon egy csík egy halál,
én végleg élni nem tudok, csak újból,
a vásznaim, borok, liturgiák,
a révek elhagyása, fénykép voltam
és leszek így megint, oly gyenge számtan,
maszat és vászonhulló taktikák.

(pigmentet álmodok és képeket,
ahogy lekorpahullnak a színek,
az égi állag phaetonzuhanása,
nem is tudom, talán ha ébredek,
ave maria, ave jeanne, talán ha,
kivert kutyák nemes vonásai,
a vászonokra visszahulló testeken
a nyak, a haj ívét tanítani,
a verklizümm betéved úgyis újra,
történetzése mindig meghalad,
ahogy a film a taligával elszalag,
az ívek, ízek gyönge karcolása,
a végződéseken lesöprő ködlemény,
talált szavak ecsetvonása, én
– nem én, az ének vonulása,
a homlokon egy könnyű kéz simít,
és néha évszakot, ruhákat visszasír
az alkatrészek égi foltjain)

Mert meghalok és elrabolnak újra,
a változás az mind jön itt nekem,
az áriák, a hegedű, az utca...
és végül hóhullást és csendeket
és járást, taligát a Montparnasse-ra,
így kezdődöm, az ég viszi szemem,
te térbe zárt idő, körök, semennyi,
csak játék, rajzlap, téli vers és ennyi,
tavaszra tán ruhát, de más helyen.

Horváth Előd Benjamin (1988-)

Babiczky Tibor: Mozaik

Tomaji Attilának

Az életünk alatt kincs hever.
A kereskedôk mind a
boltok ajtajában állnak.
A kézmûves kilép a
küszöbére, s dudorászva
ámul a nyirkos égen.

Összeszorul a szívem a
gondolatra: nyomot se
hagyva, minden a világon
elmúlik egyszer. De
most még tavasz jön.
S magamat látom:

nagy gyerekszemekkel
állok egy templomsárga
ház elôtt. Látom a régi
utcát, a szomszéd integet.
Hallom, hogy zsong a
szökôkút. Érzem a bodza szagát.

Ez az otthonom. És újra
elcsodálkozom, hogy a
boldogság milyen
bonyolult, és hogy
mindenre hasonlít, csak
a boldogságra nem.

Babiczky Tibor (1980-)

Rékai Anett: Örökgyerek

Él bennem egy hatéves, aki azóta is rágja a körmöm.
Az orrát piszkálja, ha senki sem látja, és akácfák
virágjából eszi ki az édes bibét. A homokozóban
elásott kincsek után kutat, és űrkatapultnak hívja a
hintát. Ha át kell mennie a zebrán, csak a csíkokra
léphet, különben beesik a szakadékba, és a szőnyegek
közti padló is láva. Összefogdossa a cserebogarakat,
elkapja a szöcskéket, fára mászik és apró halakat fog
zsebpecával, de retteg az oltástól, anya, kérlek, jó
leszek, csak ne kelljen. Úgy tesz, mintha sárkány
lenne, és füstölne a szája, de az csak a pára a hideg
reggeleken. Az idegen nyelvű szövegeket édesen
halandzsázza, félrehallott szavaknak ad új értelmet.
Ősszel vadgesztenyét gyűjt, ő se tudja, minek, és nem
talál elég nagy lapot, amire lerajzolhat mindent, amit
szeret, ezért a falra kanyarítja bizonytalan vonalait,
látod, apa, ez vagy te, ez anya, ez az öcsi, ez meg a
kutyánk, akit csak én látok. Él bennem egy hatéves,
aki most nutellás szendvicset majszol az állatkertben,
megkínálná a kecskéket is, de lebeszélem róla,
helyette bemutatlak neki, együtt nézitek meg a kis
zsiráfbébit, milyen aranyos, mondod nekem, de kire
gondolsz?

Rékai Anett (1999-)

Székely Szabolcs: Még nem

Hát itt ülsz.
Lépcsőfordulónyi csendben.
Szilánkjaidból így lehetsz egész.
Ne félj. Fájni már nem fog élesebben
az elvágott mondatok közti rés.

Ez még a hátha-mégis,
hogyha-mégse.
Fejed felett
a lámpafény dadog:
(neon-madárka szárnya,
rebbenése.)

Még ne szólj.
Még nem kell kimondanod.

Székely Szabolcs: Még nem 

Tilli Zsuzsi: Botanika

a füvészkert lakói vagyunk.

a huzat idehajlít néha mellém és olyankor megcsodállak.
figyelem, ahogy árnyékkrétával rajzolsz ívet a délutánnak.

szerves mozaikba keveredtünk, mondom,
így, földhöz ragadva, de azért függetlenül.
te nem szólsz. talán nem is hallgatsz,
csak virágnyelven énekelsz a csendről.
mozdulatlanul táncolunk.
kísérlek és közben arról álmodom, hogy egyszer indák leszünk.

Tilli Zsuzsi (1994-)

Babiczky Tibor: Kyrie

Nem tudlak megszólítani
csak nézlek hogy az őszre tél jön
pillézik a tejpor az égi mezőkön
fél négy van nincsenek szavak
olyan ez mint egy virradat
ahogy a tárgyakhoz közel hajol
s fölfuttatja kályhaezüstjét
az alvó halastavak fölé

Babiczky Tibor (1980-)

Simon Márton: Leszállóegység

Napnyugta körül indulok el,
amikor futni vagy, át a parkokon,
el az idegesítő szökőkút és
a megnyugtató feketefenyők mellett,
a szobor felé, akitől beszélni tanulok,
ott tovább a víztoronynál, most
kapcsolják a lámpákat, a hídon balra,

egyenesen a tízemeletes panelek,
felüljárók, sokszorosan összetett
mulasztások irányába, itt kéne otthon
érezzem magam, vagy nem tudom,
keresztben át a vizet néző,
vigasztalan, monomániás ablakok
során, bodzabokrok és térkővel rosszul
lerakott, felesleges kanyarok,

kicsivel arrébb jön az a szakasz, amit elvileg
öröm nézni, nézni az egymást fotózók,
az eget fotózók, az önmagukat fotózók –
nem érzek semmit, csak az
áthaladás boldogságát, amíg eljutok
az oroszlánokig, ennél a résznél fontos
illúziókon kelek át, amíg megjön a hegy,
a hegy, ahol hányszor értek hozzánk
túl jól, ha más nem, a látvány, aztán

a fürdőig emelkedő, itt öt perc,
vizet veszek és filmet a gépbe, csak
végszóról nem gondoskodom
a hátralevő szakaszra az egyetemeknél,
éjszaka van, állok a piros híd közepén,
valaki elsétál, még pont hallom, tüsszent.
Az első holdraszálláskor tengeri mérföldekben
mérték a megtett utat, ez persze
minket semmire sem kell kötelezzen.

A tekintetem ennek a sötétségnek már
nélkülözhetetlen alkatrésze, minden
irányban piros van és senki, de
fölöslegességem is funkció, akár
a drapp drapériák előterében
döbbenten bámulva álló kitömött,
fiktív létezőké egy helyhatározó körül.
Te ekkor, zárójel másik fele, állsz
hazaérve, és ez van köztünk.

Simon Márton (1984-)

Bajtai András: Ködvirág

Valamiképp még mindig hiányzol,
szerelem csőre, ajtók suhogása,
ujjbeggyel összeroppantott kolibri-nyár,
felmorduló és egybeforradó rianás.

Rád gondolok, rémült elszakadás,
a révülésben, a párna-fuldoklásban,
mikor a sóvárgás bányái beomlanak,
és az idegek alagútja megtelik sárral.

Akaratlanul is te jutsz az eszembe,
bozóttűz néhai hője az éj takarói alatt,
belefeledkezem hídverő lángjaidba,
vágyak tépése, lakatok kacagása.

Összeragasztott porcelán-meneteléssel
tartalak életben, örök meredélyem,
amiként a bezúzott tükrök mosolyognak,
helyetted lélegzem, helyetted táplálkozom.

A felejtés és a remény közelharca
szétszaggatta az elme faliszőnyegét,
és most egy ködvirág nyílik mögötte,
kék derengés, emlékek máglyahalála.

Bajtai András (1983-)

Balogh Ádám: Hajszál

Már három napja, hogy elment.
Összepakolt mindent, ami ő,
és hirtelenszőke múlttá vált.
Csak az utolsó reggel illata
maradt a férfi orrában,
és az érzés, ahogyan a nő
békés mosolyát benövő
aranyszálak ébresztik a közös párnán.

A hajszálat képtelenek lebontani
a gyomorsavak, nyugtatja magát
három napja, mióta elhagyta a kedves,
és a budi fölé görnyedve kotor
saját salakjában, és tudja, hogy ott
kell lennie annak a szőke hajszálnak.
Legalább egynek. Egyet biztosan
lenyelt azon az utolsó reggelen.

És csak reméli, hogy szőkét talált,
nem barnát, nem olyat,
ami véletlenül ott maradt a párnán,
nem olyat, ami miatt elhagyták.

Balogh Ádám (1981-)

Kupcsik Lidi: Kigombollak

Most csak ketten vagyunk,
díszletünk fátyolos függöny,
tikkadt nyár,
talán valami bungaló, vagy
amerikai filmekből ismert
folyó menti csónakház,
tele porral, hálóval.

Gyere, kigombollak.
Vékony, fehér ingeden ujjaim.
Fent kezdem, első gombod
az elnézésé, hogy le kell tagadjalak.
A másodiknál fölnézek a szemedbe,
és szám sarkára mosoly ül.
Leejtem kezem.
végigsimítja hasad, aztán csüngve marad.

Gombollak tekintettel,
nem ingen, lelken.
Évtizedes rádkövült ruhákat,
rossz szokást, parákat,
más nők combja nyomát a csípődről,
rajtad felejtett szemrehányást.
Légy könnyebb a múlttal,
engedd, hogy gomboljalak tovább.

Látom alakod alatt a valódi alakot.
A ruhátlan, vadiúj embert.
Harmadik gombod a felejtésé,
negyedik a működésé, ötödik gombodat
legszívesebben gombolom,
mert az a levetkezésé,
és a szerelmeskedésé.

Kupcsik Lidi (1981-)

Simon Márton: Objektív

Ez egy kavicsról szól, egy egyszerű, sima
kőről, ami a szép, áttetsző vízben süllyed –
erről, mert ezt akarom. Ez könnyen elképzelhető,
veszélytelen, kicsit unalmas is. (Engem nem
érdekelne.) Azért jó lesz – jó, mert nem leszel
benne. Tényleg csak a kavicsról szól. Ahogy süllyed.
Ez így mellébeszélés, persze, de az a lényeg.
Nem derül ki, milyen érzés a kezedben –
milyen volt. (Pedig ezt a kavics is tudhatja.)
Nem fontos, ahogy az ízed távolodik – felszíntől
ez a darab fehér kő. Szóval ennyi az egész. Süllyed.
A súlyából annyit veszt, amennyi kimondható.
De kövekről nemigen beszélünk. Még annyit se,
mint a hazugságokról. Például. Ezért is szól róla.
Vagy mert mindegy, miről. Mert az a két-három szó,
ami nem lenne mellébeszélés, nálad maradt. Nekem ez jutott.
Arról a kavicsról szól. Feneketlen vízbe esett,
szóval most, nagyjából örökké, merül.

Simon Márton (1984-)