a vadmadarak röptéről,
ahogy az égre szárnymetaforát
írnak, alattuk minden hófehér,
az első hónál is tisztább
a szívek indája, ami összeköt
földet és tengert, tengert és eget,
bármire képes, ereje akár
a vers, mágikus erő.
A szerelemről kell a legtöbbet
írni, az öröm bíbor katedrálisáról,
szavakat keresni a szépre,
minden más illanóság, játék.
Vöröslő tintával írok most
a férfi illatáról,
a férfiak férfijáról,
a testek fonott kalácsáról,
a tengerről, a városokról,
a terekről és hegyek lábairól,
szobák meghittségéről,
ahol szeretkeztünk,
egész estés filmre valót is
előhív ilyenkor az emlékezet,
és arról is, ami a csukott szemek
alatt lakik, álomnak hívják,
ha egyedül vagyok, meglátogat,
reggelente olyan, mintha
átlátszó selymek borítanák
a bőröm, nyugalom és napfény
járkál a gerincemen,
mintha a te kezded érintené
combom belső udvarát.
A szerelemről sokat kell írni,
arról az összhangról,
ami megtart két embert
a szakadék szélén,
vagy segít nekik együtt ugrani.
Varga Melinda (1984-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése