a halálról most, alig 20 évesen
még a matematikánál is kevesebbet sejtek,
magamat, nem őt keresem.
Tudom milyen jó lenne még lélegezni végül
ha hátamon isten fognyoma mélyül
s már nem fájok, ropogok szófogadóan.
sötétség lábánál sétálok, ragyogó hóban,
még nem írhatnám meg, csak a félelemtől
összeégett lelket, ezt tudom. És még
hogy itt van, bennem, vár, évek óta. Szelíden,
mélyen belém ivódva
mint az öreg kelmefestők lábába a kékség.
Simon Márton (1984-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése