akaró vágyakozás bennem, ami arra
kényszerít, hogy újra meg újra átéljem
azt, ami akkor történt, hogy mint
valami filmet, egymás után pörgessem
végig magamban az eseményeket,
egészen az elejéről, amikor először
láttalak meg a vendéglőben, majd
amikor túrázni mentünk a Mecsekbe,
és én önfeledten köveket dobáltam
egy patakba, te pedig csak mosolyogtál
rajtam, legvégül pedig, amikor búcsúznom
kellett volna, de én nem tudtam mit
mondani neked, kisgyerek létemre
pedig még sírni se mertem előtted – – –
nem értem, honnan ez a fájdalom bennem,
a tátongó üresség, ami egyre csak
növekszik, és meghátrálni kényszerít.
Bajtai András (1983-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése