hogy mennyi, összesen, minden meg-
számlálható. Rengeteg. Hogy hányszor
fordultam meg álmomban, néha érdekelne,
ébredés után hányszor takartam zárt
szobában is az öngyújtó lángját.
Lehetne minden egy-egy szám,
így pontos, akár a láz és a centik;
kitalálnék egy „első” emléket, mondjuk
a dédnagyanyámat, akire – nos igen,
előttem tették bele – kicsi volt a koporsója.
Mert számok és mértkegységek kérdése
az egész. Az asztalon a friss hús, épp ráesik a fény,
a spárga, ez a különös zöldség, (én pucoltam)
az ital, a szex, a vacsora. Hogy mint a
vágyaimmal, élek veled, és takarom amit,
mert valahol szélcsend soha. Ez is milyen.
De maradjunk annyiban, mondjuk azt:
ez a megszámlálható beláthatatlan.
Bizonyítván, hogy van lélek, mert van,
amire nem visz rá. És így mintha a partján ülnénk,
valaminek nem látjuk a végét. Tehát nincs.
Simon Márton (1984-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése