szerelem csőre, ajtók suhogása,
ujjbeggyel összeroppantott kolibri-nyár,
felmorduló és egybeforradó rianás.
Rád gondolok, rémült elszakadás,
a révülésben, a párna-fuldoklásban,
mikor a sóvárgás bányái beomlanak,
és az idegek alagútja megtelik sárral.
Akaratlanul is te jutsz az eszembe,
bozóttűz néhai hője az éj takarói alatt,
belefeledkezem hídverő lángjaidba,
vágyak tépése, lakatok kacagása.
Összeragasztott porcelán-meneteléssel
tartalak életben, örök meredélyem,
amiként a bezúzott tükrök mosolyognak,
helyetted lélegzem, helyetted táplálkozom.
A felejtés és a remény közelharca
szétszaggatta az elme faliszőnyegét,
és most egy ködvirág nyílik mögötte,
kék derengés, emlékek máglyahalála.
Bajtai András (1983-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése