amikor futni vagy, át a parkokon,
el az idegesítő szökőkút és
a megnyugtató feketefenyők mellett,
a szobor felé, akitől beszélni tanulok,
ott tovább a víztoronynál, most
kapcsolják a lámpákat, a hídon balra,
egyenesen a tízemeletes panelek,
felüljárók, sokszorosan összetett
mulasztások irányába, itt kéne otthon
érezzem magam, vagy nem tudom,
keresztben át a vizet néző,
vigasztalan, monomániás ablakok
során, bodzabokrok és térkővel rosszul
lerakott, felesleges kanyarok,
kicsivel arrébb jön az a szakasz, amit elvileg
öröm nézni, nézni az egymást fotózók,
az eget fotózók, az önmagukat fotózók –
nem érzek semmit, csak az
áthaladás boldogságát, amíg eljutok
az oroszlánokig, ennél a résznél fontos
illúziókon kelek át, amíg megjön a hegy,
a hegy, ahol hányszor értek hozzánk
túl jól, ha más nem, a látvány, aztán
a fürdőig emelkedő, itt öt perc,
vizet veszek és filmet a gépbe, csak
végszóról nem gondoskodom
a hátralevő szakaszra az egyetemeknél,
éjszaka van, állok a piros híd közepén,
valaki elsétál, még pont hallom, tüsszent.
Az első holdraszálláskor tengeri mérföldekben
mérték a megtett utat, ez persze
minket semmire sem kell kötelezzen.
A tekintetem ennek a sötétségnek már
nélkülözhetetlen alkatrésze, minden
irányban piros van és senki, de
fölöslegességem is funkció, akár
a drapp drapériák előterében
döbbenten bámulva álló kitömött,
fiktív létezőké egy helyhatározó körül.
Te ekkor, zárójel másik fele, állsz
hazaérve, és ez van köztünk.
Simon Márton (1984-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése