valami sötétet morzsol most a fehér.
a függönyökre fagyott a nap.
hajnal van. nyújtóznak a bogarak,
és kezet ráz a fákkal a szél.
az ágyam alól kimászom én is,
összehajtom a tegnapokat,
spárgázom szétrúgott cipőim között,
hogy egyszerre beléd és magamba bújjak,
aztán szemeid közé kirándulok,
hogy gyógyszer legyek a nyelved alatt,
most kötél nélkül mászlak meg téged,
ha letaszít közönyös lavinád,
porhó leszek, hogy ezentúl
lépteid belém tetováld.
Izsó Zita (1986-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése