nem suhant nesztelen a nyár után
bennem az ősz rozsdái tizedelnek
akár a kiserdő mámoros lombzuhatagán
bennem így kezd vetkőzni a lélek
a szívdobogásból reccsenések
míg odasimul a tél szivárványköpenyéhez
a földből takarózik ki a gyökérzet
a néma és mozdulatlan törzset szeretem
eres karján még fölzokog a holttér
amikor ősi magányához ér
s finoman megpaskolja a szél
nincs nesz nincsenek rőzse-dalok
élni akarok egy krisztusivá magasodó
falomb amikor tetszhalott
a csöndből font altatók
majd ha évgyűrűkön is sebet ejt
végtelenné tágul minden nullás
áhítva az ellipszis hiátusát konok fákkal
hazudnám évszázadosnak az elmúlást.
Murányi Zita (1982-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése