Ha lerajzolod, csináld úgy, mintha középen ketté
lennénk vágva, felülről, szemből, kevés vonallal, a páros
szervekből szigorúan az egyik oldalt, a hajszál-
ereket a kibetűzhetetlen messzeség mélyén,
ahogy a fekete föld kontrasztja felmutat, vagy le,
a zihálás hártyavékony, ismerős keresztmetszetét.
Ha lerajzolod, csináld úgy, mintha nem számítana,
kinek mi van a szájában, mert tényleg nem számít,
csak a hullám teteje, amikor kapaszkodunk, amikor
a térded kék lesz, és a hiú remények élővilága pusztul,
mert színe lesz annak is, amiben örökre itt hagynak egyszer,
bár eléggé meglepődnél, ha a felhőkhöz bármi köze volna.
Ha lerajzolod, úgy csináld, hogy ne rajzold le,
kis kerek érzésekből pecsétnyomót soha,
krumplinyomdáink a disznók elé szóratnak, igazi
hamisítvány gyöngysor sok szemünk, ha úgy
adódna, hogy ez egy szimuláció, akkor miért, miért,
villanyt feloltasz, miért ide voltál muszáj, sóhajts.
Ha lerajzolod, úgy csináld, hogy középen én
ülök egyévesen, körülöttem pedig mindenki,
akiket soha többé nem fogok látni, legyen egy feldíszített
fa, és legyenek ott a fekete-fehér foltok, akiktől származunk,
van egy szögletes lyuk az időn, be lehet rajta látni,
semmi nincs ott, csak egy régi jövő, azt nézd.
Növények vándorlásának azt a folyamatot
nevezzük, amelynek során.
Simon Márton (1984-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése