Szabó Dárió: Csaliköltemény

A lomb
nem korona,
de ezt a fák, ha hajdanán tudták is,
mára elfelejtették.

Beszélnem kell a természettel.
Ennek van egy kis mellékhatása.
Egyesek
megtébolyodnak közben –

főleg, amikor kiderül, hogy bizonyos trónok
fából készülnek.

Az évgyűrűk
érintetlenek maradnak a kőtermek
vízhideg csendjében;

a méltóság ülése
magzatpózzá válik.

És az emberi lényre emlékeztető
lény is elfelejti, hogy a koronát csak
az nem látja, akinek épp
a fején van.

Szabó Dárió (1996-)

Dalmai Rozi: Gréta verse

Az arcod körvonalaiba préselem a gondolataimat,
hogy élesebb maradjon, mint a nyár levendula illata:
A távoli homályban elveszítjük az emlékeinket arról,
hogy milyen is lehetett valaki, akit szerettünk.
Csak a vonatok ütemes zakatolása maradt.

A térképek szélei mentén haladva tanuljuk meg
értékelni az út melletti napraforgókat
és a kikötők fekete tengervizét
az ablakon csak tükröződő árbócok csúcsaiból sejthetjük.

A táj elmarad mellettünk.

A szobanövények megadóan elhullajtják utolsó leveleiket
és megszüntetik a beléd vetett hitüket.
A függönykarnisról leszaladt két karika.
A szekrény tetejére száműzött érzéseid gyökeret eresztenek
és ahogy elkapják lassú mozgásnak indult lábad,
remegve közeledsz felém.

Visszakacsint rád a házak között a nap utolsó sugara
és te szomorúan haladsz tovább:
kirajzolódott egy arc pontos körvonala.

Úgy rohansz ki az ajtón, hogy be sem zárod.
Az utcafronton elhadart imák maradékait
elviteles papírzacskókban görgeti a szél körülötted,
de már látod a sínt, a térkép szélét,
és van rá esély, hogy utolérj,
vagy hogy megállj végre.

Benned fut össze
minden.

Dalmai Rozi (1998-)

Babiczky Tibor: A tenger filozófiája

Szép voltál, nem láttam még sose nálad gyönyörűbbet,
kagylóként zárult le a két szemed, s mint a hajnali

ég, úgy nyílt ki a szád vörösen ragyogó öble –
szerencsés egy utazás volt az, mikor hajótörést szenvedtem.

Babiczky Tibor (1980-)

Sirokai Mátyás: Növények

Ez a végtelenre
lassított vágta
a hajnali égen,
amikor még értem
a növények nyelvét,
s a föld ízével
nyelvemen fekszem
két fölém nyújtott
fenyőkéz alatt,
hanyatt

a véráram folyóján,
egy amazóniai dallam
emléke után kutatva
hiába.

Sirokai Mátyás (1982-)

Kemény Zsófi: DIY szomorúság

A háztartási gépek zaja megnyugtató,
mert bár nem szeretem a rendet,
örülök, hogy még eldöcög bennem a lélek.
A sarokban megtartottuk a pókhálót,
mert a pók már halott, de az elkapott szúnyogok
emlékeztetnek a zümmögés hiányára.
A felébredéskori visszakívánkozásra,
a hasonalvós eltorzult arcra,
amivel összemontírozom
az ő csodálkozó fejét,
mert le akarom nevetni az asztal széléről.
Rózsaszínre festettük a szennyeskosarat,
DIY szomorúság közkívánatra,
divatdepresszió és projekt alapú nemgondolkodás.
A melankóliát szeretetnek hívom,
a fészekrakást bohóckodásnak,
a kettőt együtt közös életnek,
amiben a mélységet magasságnak,
a magasságot szélességnek,
a szélességet mélységnek,
és a hármat együtt az egyszerű
saját magamnak.

Kemény Zsófi (1994-)

Lutor Katalin: vissza a jövõbe.

a rossz irányba mész!
mássz hegyet, ha nem félsz,
vagy ereszkedj a mélybe, még élsz,
ne mondd, hogy a múltad karma bontja el az észt.
a karma fogja a törvény, hogy te vagy az ok én meg a vész.
pontosabban tettem réme, hogy végre nem napról napra élsz.
az idő most nekünk visszaszámlál.
még kellene a múlt ? minek az emlék?
és minek mennél oda vissza miről nincsen rajzolt térkép?
ha te magad számára börtön, én őrként állok celládnál,
fejünk felett sír ma az ég, hallom a rácsok találkozásánál,
hogy visszhangzik ma a neved, mit tegnap elejtettem,
elfelejtettem megsúgni, holnap meg már nem tehetem.
tegnap egy nyom voltam a hóban, ma már betakar a fehér szűz.
tegnap még éreztem az illatod, amint karod magába fűz(-ött).
ott ez a fűz szomorú. a hűvös földet éri orra, s pont annyira homorú,
mint hátad ahogy körbefon, s karom téged, egy koszorú.
megakadtam csomóként a jelen torkánál.
lenyelt. ennyi voltam. most a fájdalmam fokánál
állok az idő kifordult kanyarulatánál
és a rossz irányba megyek, mert te a rossz irányba mész.
én követlek, nehogy a téglák közé merülve elvéssz.
az idő most nekünk visszaszámlál. tudom azzá válnál,
ki hátat tud fordítani és visszagyalogolni hozzám,
hogy közös legyen a jelenünk, ne kelljen felednünk,
ősz leszünk a télnek, takarónk most felettünk elfed,
hogy nem törődsz a szakadékkal legyen ez az elved,
s lefékez a szánkó a holnapi ébredés tarkójánál:
a nullánál, a hallgatásnál, a pontnál, ahol azt is megbánnád,
hogy idősebb lettél 11 évvel a mánál. egy lánynál.
de az idő most nekünk visszaszámlál.
elmúlhatsz 3 hónap alatt, legyen ennyi az élet,
míg megőszülünk és deres homlokunkból egy "örökké" is elég lesz,
s nem leszünk a tavaszunk szipogó romlása,
csak hegyomlás a világnak. jajj, csak a világ meg ne lássa,
hogy delet ütött az óra és mi máris félig elmúltunk,
a bizonyosságból közhelyesen káromkodik a múltunk,
de hát ez mind kurva jó! igen, most ez lehet.
egy eset, mi indokolt, mibe ezt darálták bele,
és most csak sorakozunk pont úgy, mint az évszakok.
múlt, jelen, jövő, én itt már felesleges vagyok.
ne haragudj, mennem kell, a holnap... kanyarok.

Lutor Katalin (1995-)

Sirokai Mátyás: Zajok (2)

Egy másik város
elmeutcáiról
felsétálni a hídra.

Sirokai Mátyás (1982-)

Terék Anna: Valahol Újvidéken

Bagi Natáliának,

aki előásatta velem a föld alól is ezt a verset

Egyre élesebb a csend,
felrémlik egy
elakadt délelőtt,
az ég színe, a várakozás,
mintha még mindig csak állnék,
kint felejtve, ott a házunk mögött.

Május elseje volt,
hűvös reggel, a fű
nyálazta cipőmet,
fázott a lábamon minden ujj.
Az eget néztem, az utca
másik oldalát,
ahonnan a nap kelt fel éppen,
hideg volt, én talán hétéves,
és csak kiszaladtam, már
magam sem tudom, miért,
a kertbe, s tele voltam
várakozással.
És az emlék, az a délelőtt,
itt elszakad.
Nem emlékszem már,
hogy volt tovább,
s mire is vártam volna ott.
Csak az a biztonság,
az a jó érzés maradt
hogy odabent, a házban
várnak rám,
kellek valakinek.

Hordom itt magamban
azt a délelőttöt,
hogy legyen, 

ami egyensúlyomban
megtart.

*
A tóparton sétálva,
a nővérem azt mondta,
szerinte ebben az életben
a legfontosabb dolog
egy-egy megmaradt
hangulat.
Mert változik
minden
egyfolytában,
változnak a tájak, a házak,
a földre utakat öntenek,
a fákat kivágják, valahol
új falakat építenek,
a régi út közepén a betont
feltöri a fű,
de legalul,
mindezek alatt
ugyanaz a föld marad,
s rajta vannak olyan pontok,
ahol egyszerre
összefut az emberben
minden,
ami elmúlt,
vagy jönni fog
vagy van,
s előjön valahonnan
egy-egy hangulat,
a fej meg csak szédül,
mert egyszerre érzi magát
abban is, ami elmúlt,
abban is, ami most van,
és sejti, vagy csak reméli
azt, amiről tudni sem lehet,
hogy jön-e, vagy ha jön,
hát felénk jön-e.

Mert az élet néha szétcsapja
a felénk vezető utakat.
És nem szól egy szót sem.
Hagyja feleslegesen
reménykedni az embert.

*
Ott állsz,
kitárt karokkal,
valahol Újvidéken,
aztán északnak fordulva
megindulsz.

Tegyük fel, felém kezdesz
lépegetni, de tűz a nap,
és egyre beljebb csúsznak
sugarai a szemedbe,
vagy a bőr alá.
Megállsz, mosolyogsz még
egyet utoljára, s két kézzel
egyszerre legyintesz,
szétcsapkodva
a felém vezető utat.

Emlékszem, volt olyan, hogy
csak a szőrös karodra,
a szőrös arcodra tudtam
gondolni
egész nap.
Próbáltam megszokni
a gondolatot, hogy
nem indulsz el már.

Bánom azokat
az elmaradt szerb csókokat.
Mert talán közben
tartozhattam volna valahová,
úgy rendesen.
A szerb szádba ért volna
az én magyar nyelvem,
s egy ilyen komplikált helyzet után

már mindegy is, mi vagyok,
vagy hogy te mi vagy.

Szerettem volna végighúzni
az ujjamat az orrodon.
Eddig minden mellém sodródott
férfi orrán végighúztam,
mintha ezzel valóban le tudnám mérni,
milyen éles az adott arc,
s mennyire mélyen fog majd
a végén belém vágni.

*
De nem szólsz,
egyre csak hallgatsz,
s lassan annyi ember
kerül közénk, hogy
már nem is látlak,
és egyre csak hallgatsz,
mintha egyszerre félnél
elkezdeni és befejezni
velem valamit.
Pedig elengedjük úgyis
az összes kezet,
még ha a tenyerünkben ott is marad
valaki más kezének súlya
vagy szorítása,
és aztán hiányzik majd minden
tenyér, minden elengedett kéz,
amire a végén már csak
az ujjak tudnak emlékezni.

Terék Anna (1984-)

Sánta Miriám: Nem menthetem

Légy olyan, mint a macska,
ha már elveszítetted a szavaid.
Az egyszerű alvás, néha megrezzenő bajusz
távol tart az értelmezéstől. Akik csak esznek
és néha finoman eldorombolgatnak maguknak
valami sejthetőt, nem rágódnak azon,
vajon mások fejében mi jár. Abban a pillanatban
adom meg magam, amikor a szakadék szélén
prédává változom, és a zuhanás dorombolni
fog majd nekem, rezgő torkú mélység az érdes
nyelv alatt, ahol nincsenek szavak, és a lenyelt
tollak visszanőnek rám, amikor széttárom a karjaim.

Sánta Miriám (1993-)

Murányi Zita: csipesz

tegnap tényleg itt járt a tavasz
Budapest utcáit fürdették langyos tócsatengerek
az őszre gondoltam mennyivel ravaszabb
Párizsban a fák hegye talán már ki is rügyezett
a Szajna mentén sorakozó harmonikásokra
ottjártunkkor a part kövein
kisebb zsibvásár bontakozott ki máshova
nem érdemes menni és a Duna ikertestvérét fölveri
egy régi sanzon a kuplé nevét
is beütöttem a Google-ba rokonságban állnak
bár utóbbi szöveges meghatározója a csipkelődés
mely dallama felolvadt a tehetetlen víztömeg fájdalmában
láttam magam a zöldes tükörben lehetnék
dinnyehéj vagy fázós almacsutka
még nem ért utol a süllyedés
kabátomra omlott a tavaszi fák levélzuhataga
itt alkudni kell mondták nem akartam venni
semmit a tavasszal most szívesen
kezdenék alkudozni halkan kérdezem mennyi
lesz az újjászületés egyáltalán meg tudom-e fizetni
nagykabátos kánikulában zúgó fejjel
már megfogalmazódott bennem hogy leveszem
a cipzárt engedtem le és nem nem a halál neszez
a körém bástyázott téllel harmonikáztak a műanyag csipeszek.

Murányi Zita (1982-)

Móger Tímea: Angyal(sz)ív

Holtában is dobog.
Aki volt.
Aki lesz.
Örök életű.
Bújócska.
Ipi-apacs.
Indián nyár.
Ég fölött.
Ég alatt.
Nagy a hőség.
A globális elhidegülés.
Mégis befagyasztja a szíveket.
Íveket.
Angyalszárnyak.
Hattyútollból
A valóság toldoz.
Foldoz.
Bennünket a mennybolthoz.
Ember kér.
Az Isten ad.
(Ne) hagyd magad.

Móger Tímea (1981-)

Győrfi Kata: táncolni tőlük

keresett szavak közé fekszem.
nem illenek ide,
mint éjszaka talált férfiak társasága.
élére vasalt nadrágban
nem lehet fára mászni.
az ige egyedül nem tud ölelni,
nincs ideje,
nincs helye,
nincs tárgya,
és engem is keresni kell.

esténként élére vasalt nadrágban
akarok talált férfiakkal táncolni.
tőlük megtanulnak az igék ölelni,
és mind keresett szavak közé fekszenek.

nekem már itt nincs hely,

ezért átmegyek hozzád
többes számban ébredni.

Győrfi Kata (1992-)

Sirokai Mátyás: Zajok (1)

Az elmezaj
megkülönböztetése
a zajoktól.

Különbség a föld
nedves szőrzetének
tapintása,

és az éjszakai fű
érintése között.

Megkülönböztetni
egymástól a hold-
zörejeket.

Sirokai Mátyás (1982-)

Visky Zsolt: Amit a hangról

Első, utolsó, s az összes többi
sorban: egy nő futott át rajtam,
csak úgy átfutóban.

Hogy így született-e a hang,
vagy a sajátját hagyta itt, nem
tudom. Ha viszont ez utóbbi történt,
jó tudni: él valahol egy néma nő.
Hangjától elszakadt, mondanám, de
fennkölt lenne, s különben is:
halvány a jel, mely
erre utal.

Ha távolodik, tőlem távolodik, és
közeledni is tőlem. Mint
lágy szürke csillogás fel-,
majd széttűnőben.

Visky Zsolt (1988-)

Sirokai Mátyás: Platán

Ami téged ma reggel hozzám,
az engem egy vedlő platán
törzséhez. Néptelen,
kifeszített tisztás
a küllők között, és tenyerek,
hasak, szinte állati
karcsúságú nyak. Mint
egy őz, amit ágakká
húztak szét. Gondolni,
ha muszáj, teli tüdőből,
a szavak mögé.
A térre, a megengedőre,
az ágak köztire.
A láthatatlanra, ahogy
a szél cibálja.

Sirokai Mátyás (1982-)

Győrfi Kata: a lámpákat egyszerre

nem fogok beszélni hozzád,
mert nem tudom azt mondani,
amit akarok.
ha behunyom a szemem,
és erősen azt képzelem,
hogy egyedül vagyok,
akkor megint hallgatok.

délután kimentem a rétre,
és megint sáros lett minden,
mert itt mindig esik,
és mindig hideg van.
pont annyira vagyok messze,
hogy azt képzelem egyedül vagyok,
és megint hallgatok.

amikor felkapcsolják az utcán a lámpákat,
egyszerre lesz sötétebb.
azóta nyitva felejtettem a szemem,
és magamban beszélek.

Győrfi Kata (1992-)

Kovács Kristóf: talán nekem is

máshogy kéne csinálnom.
talán nekem is ékezetek nélkül kéne írnom, mint neked.
nem törődni egy-egy szóval. lehagyni kérdőjeleket.
egyszer voltunk a Margit-szigeten, este volt, csak annyira emlékszem,
mint az álmaira, ahogy nem tudom sose teljesen kinyitni a szemem.
próbálni visszatapogatni az érintéseket, beengedni a nyarat a tüdőbe,
igen talán a nyár, az hiányzik most, nem biztos,
de talán úgy mégis könnyebb lehetne.
nem látnám a leheleted, nem akarnám beszívni,
valami jusson belőled.
nem kérdezni többet, soha. mert nehéz, és feltenni
nem bírom, túl magasra kéne, ne érje senki el.
érzéktelennek lenni, mint egy kikapcsolt telefon.
csak nem akarok távol lenni tőled, ennyi az egész.
nem általában, csak úgy soha.
meg holnapot szeretnék, hagyni történni valamit.
mintha kellene neki. aztán a semmiről megint
csak a Duna jut eszembe, a bent ragadt álmok.
csak nem akarok távol lenni tőled, ennyi az egész.
nem véletlen nem mozdulok innen senki másnak,
ide ülsz mellém, nézni, ahogy várlak.

Kovács Kristóf (1993-)

Sirokai Mátyás: Hogy nyíljon ablak

Hogy nyíljon ablak, s ne csak
becsukódni, utánunk, ahogy
az erdő függönye zuhan a tó
mögött nyomokkal telerótt

partra, ne csak így, de táruljon
egyszerre felfelé s befelé,
ablaka az érzékeknek,
kémlelő nyílás minden zugra

a gyümölcsöktől véres kertben,
a zöld tornyok legfelső
szobáira, honnan színüket
vesztett virágok hullnak

egy másik ég alatti mélybe,
röptükben maguk mögött hagyva
a szárnyak emlékét, a zsongás
hideg fuvallatait, le, a füveket

ringató roppant állat hátára,
mely oldalára fordul a sötétben,
de a Hold tányérjába bámulva
nem ismeri fel a pofájából kiálló,

hófödte agyarakat, a hegycsúcsokon
fennakadt, örvénylő felhőket,
melyek átjárók maguk is, köldök-gyűrűi
a magasság csüngő hasának,

tajtéka sötét haboknak, a hideg hullámnak,
mely végignyalja zöld tornyainkat
levelenként, minden ablakot felnyitva,
hanyattlökve bennünket a padlón,

s a lovak kegyelmére bíz mindannyiunkat,
a távolodó patakopogásra, a közeli
horkantásokra, a bokrok között felmeredő
fülekre, a nyikorgó ablaktáblán

puhatoló orr remegő cimpájára,
bennünket, akik csüngő kötőfékkel
kezünkben még egyszer, utoljára
vágtatnánk megvakult tornyok között., s ne csak
becsukódni, utánunk, ahogy
az erdő függönye zuhan a tó
mögött nyomokkal telerótt

partra, ne csak így, de táruljon
egyszerre felfelé s befelé,
ablaka az érzékeknek,
kémlelő nyílás minden zugra

a gyümölcsöktől véres kertben,
a zöld tornyok legfelső
szobáira, honnan színüket
vesztett virágok hullnak

egy másik ég alatti mélybe,
röptükben maguk mögött hagyva
a szárnyak emlékét, a zsongás
hideg fuvallatait, le, a füveket

ringató roppant állat hátára,
mely oldalára fordul a sötétben,
de a Hold tányérjába bámulva
nem ismeri fel a pofájából kiálló,

hófödte agyarakat, a hegycsúcsokon
fennakadt, örvénylő felhőket,
melyek átjárók maguk is, köldök-gyűrűi
a magasság csüngő hasának,

tajtéka sötét haboknak, a hideg hullámnak,
mely végignyalja zöld tornyainkat
levelenként, minden ablakot felnyitva,
hanyattlökve bennünket a padlón,

s a lovak kegyelmére bíz mindannyiunkat,
a távolodó patakopogásra, a közeli
horkantásokra, a bokrok között felmeredő
fülekre, a nyikorgó ablaktáblán

puhatoló orr remegő cimpájára,
bennünket, akik csüngő kötőfékkel
kezünkben még egyszer, utoljára
vágtatnánk megvakult tornyok között.

Sirokai Mátyás (1982-)

Locker Dávid: Beszédkényszer

Mondani kéne valamit.
Valamit, ami nem puszta széljártatta nyelv,
de nem is az igazmondás otrombasága.
Valamit, ami nem állítás,
de nem is a doktoranduszok üres játszótere,
ahol intertextusok után kotorásznak.

Olyat mondani, ami mégiscsak mond valamit.
De nem úgy mond, mint egy mozifilm,
aminek tanulságát az anyukák hazafelé
az anyósülésről magyarázzák.
Hanem úgy, mint egy tóparti emlék,
ami séta közben váratlan megszólal bennünk,
vagy mint egy ablaküveg,
amiben, a bentieket figyelve, egy pillanatra
meglátjuk magunk.

Szóval mégiscsak az igazságról kéne mondani valamit.
De nem úgy mint a kamaszok,
olyan megingathatatlanul.
Hanem szilárdan, mégis átjárhatón,
mint, mondjuk, egy reggeli pályaudvar.
Úgy, hogy az legyen a vers,
ami legtöbb lehet:
mélységek közvetített, összerakott látszata.

Vagy, ha más nem, csak a félelemből mondani valamit,
hogy nincs mit mondanunk.
A félelemből, hogy ha elhallgatunk,
éppúgy pergünk szét a szélben,
mint a szavaink, amiket eddig hajtogattunk:
nyomtalanul, és, mint egy kényszeres,
nagyotmondó első kötet,
nevetségesen visszhangtalanul.

Locker Dávid (1998-)

Kovács-Cohner Róbert: Az indulás melankóliája

A régi szék, az ágy, a gyűrött paplan
ugyanúgy, ahogy kilépek az ajtón.
Ha egyszer visszatérnék, így találnám.
A párkány, ahol lábamat lógattam annyiszor.
Itt szedtél virágot. Most fúj a szél, köd van.
A templom tornyának sötét tömege
mint viharfelleg, kedvemre nehezül.
Mintha más lenne most, hogy utoljára látom -
olyan komoly, idegen, mintha nem is
dőltünk volna falainak lépcsőin borokkal.
Mennyi találkozás és elválás megint!
Körülbelül ott lehetett a régi zugunk,
de a monília elvitte a diófát.
Azt hallottam, férjhez mentél,
Coloradóban élsz. Vagy Kansasban?
Erős a szél. Korán halt szirmok
találkoznak az út porában, lábad
egyszervolt nyomában.
Bebetonozták a közös grundot is.
A lábast sem mostam el.
Nincs már mitől búcsút vennem.
Nem hinnének nekem.
Mégsem vettem meg azt az új gitárhúrt.
Végülis csak az a másik láthatta gödröcskéidet úgy,
ahogy háttal feküdve neked álmodtam sokszor.
Csak egyszer mosogattál nálam meztelenül,
akkor is kedvetlenül.
Mennyi találkozás és elválás megint!
Egy parasztember medvehagymát árul,
üvegoszlopba zárja a kalapja pereméről
zúduló eső. Meg sem állok.
Hányféle együtt, hányféle változás,
hányféle én, és mennyi mindegy megint!
Befűzöm cipőmet, sáros lesz a kezem.
Mennyi árulásod volt nekem, neked is.
Esőcseppek násza, és tovább, külön,
mindig külön, mintha sosem és nem is,
a vagon rozsdás lépcsőire,
elpárologni észrevétlenül.
Döccen-sikolt a villamos részvétlenül,
mintha bármelyik szerda lenne.
Nem nézek hátra, biciklin jössz-e mögöttem.
Hadd higgyem el, hogy én szalasztottam el,
és mégis visszajöttél mostanra,
mikor mindent itt hagyok, téged is.
Mennyi betonszürke változás,
mennyi árulás, mennyi semmi,
mennyi találkozás és elválás megint!
Esőillat és kockakövek itt.
Megint lépcső, megint megint és minek,
és gyáva mégisek. Nyitnak a boltok.
A kalapot fejembe csapom, hátha látnád.
Pedig itt se voltál,
te részvétlen-ártatlan árva,
te szűz, te szajha,
te senki, bocsáss meg! semmi baj. -
ez csak szín, egy illat -
az indulás melankóliája.

Kovács-Cohner Róbert (1986-)

Csepcsányi Éva: Ablakszem

ezerszem az ablakok, én lentről,
ők fentről figyelik, ki az a falnak
dőlve, cigarettafüstje halványlila
fellegek. a csóré utcán csak kopogás
marad belőlem. arcom átmerül a feledésbe,
félig bátyám, másik része se én vagyok,
a holdfény és utcalámpa kibogozhatatlan.
önszántamból mászok vissza a toronyba,
bármikor írásba adom: a királyfi mellől félúton
leszálltam, a kötélhágcsó ott lengett még az ablakon.

Csepcsányi Éva (1985-)

Terék Anna: Óceán

A világ szélénél állok,
előttem víztömeg,
ami nem választ már el
más partoktól,
ha belevetném magam,
a végtelenségig sodorna,
a lábamnál fogva húzna le magához
a víz aljára a sok cet,
a gyomrukba szívnának a vízzel,
vagy egyenesen kicsorognék
az űrbe.

Innen már nincs tovább,
nem indul hajó,
a másik partot elnyelte az ördög,
itta magába, a sok vérre,
amit a földön talált
és felnyalogatott.

Hátrafelé már nem indulhatok,
talpam alól kifogyott a talaj.
A csempészek is sorban
az óceán partjára állnak,
ingüket a szél emelgeti,
mindannyiunknak
kinőtt a szakálla.

Hajóra várnak,
hogy hosszú deszkadobozokban,
koporsókban
csempésszék tovább az italokat.
Rumos a szájunk,
torkunkat lemarták belülről
a visszanyelt mondatok.
Nincs hová elindulni.

Kihullottunk már mind az időből.
Hiába érnek véget a napok,

ugyanúgy kezdődik újra minden,

nem tud semmi a végéhez érni.

Hiába tartott Isten a tenyerén,
kihullottunk mind az ujjai között,
a szájába estünk,
azóta csak bennünket rág.

Kihullott a világ az időből,
nem tart már meg magában semmi.
Zuhantak a házak,
zuhant velünk az ég is.
A csillagok közé zuhant az idő,
ki tudja, mi ütközött bele,
mi verte szét ilyen apró darabokra
megfagyott testét.

Széthullott az arcod,
darabonként látom magam előtt
a szemedet, az orrodat,
a szád két darabra szakadt,
felső ajkad alól
potyognak le a fogak,
próbálom elkapni, összegyűjteni,
de elgurulnak, lezuhannak
az ujjaim mellett.
Kikoptál a tenyeremből,
kirúgta emléked az izom,
annyit kellett kapaszkodjak,
húzzam magam,
hogy már csak csövekre, korlátokra
emlékszik a kezem.

Fehér fogak a csillagok,
felhasított szájak véréből ömlik
az égre a hajnal.

Száradunk. Az óceán
a szakállunkat mossa.
Részegen lógunk bele
a csempészekkel
az óceán vizébe,
az ingünk a hátunkra tapad,
fázunk, fázik az arcunk,
és kimossa mellkasunkból ez a víz
a hazavezető utat.

Üres mellkassal bámuljuk a vizet.
Minden érintéstől porladunk.
Ha hozzáérsz az arcunkhoz,
betörik a koponyánk,
szánkba hullik a csontunk pora,
ha a kezünkhöz érsz, füstté válik,
ha megölelnél,
eltűnnénk egészen.

Nézz inkább,
nyolc lépés távolságról,
csak nézd
pókháló arcunkat,
ami a legkisebb mosolytól is
darabokra hullik.

Kihűl bennünk minden,
ébredéskor forrnak össze
az éjjel apróra morzsolt izmok.
Éjjel csak rág és rág bennünket
az Isten,
nyála nincsen,
szájába tapad a hús,
ha kiáltana, se tudnánk kihullani
belőle.

Csak köpne ki bennünket az Úr,
hogy visszazuhanjunk az életbe.
Ha a Földön vagyunk is, csak
a folyók alján, az iszapba tapadva,
befedett gödrök alján,
véres, összetapadt hajjal.
Vagy a füstben az égen,
szállunk a pernyével a szélben,
viszi hajunkat, hamuvá porladt fogainkat.

Hány fokosra kell fűteni
Isten szájában ezeket a kemencéket,

hogy porrá váljon az élet?

Terék Anna (1984-)

Kovács Kristóf: Más jut

Nézd. Ezek a fák. Itt lakom a közelben.
Eszembe jutott, hogy mennyire nem ismersz.
Még annyira sem, mint az erdőket.
Kár, hogy sosem fogod látni a telet az ablakomból.
Pedig hogy örültél a hegyeknek, felétek nincs ilyesmi.
Tudom, hogy kiábrándítóan egyszerűek vagyunk.
Nem akarlak többször megvigasztalni. Sírjál.
Szoktam én is, mióta gyűlölöm a vidéki nagyvárosokat.
Az ösvényeket már rég kitanultam.
Elolvadt a tél, csak az a hó maradt bennem.
De mindegy, mert most nyár van, ilyenkor általában
más jut eszembe a túloldali dombokról.
Hogy nem tudom, jókor szeretlek-e.
Itt lakom a közelben. Ezek a fák, nézd.

Kovács Kristóf (1993-)

Gothár Tamás: A hazug ember is megsántulhat

Utólag megjegyezted, hogy van valami furcsa a tekintetemben. Mint-
ha sztorikat keresnék mindenben és mindenkiben. Gondolatban tettem
hozzá: van, hogy csak untatnak az emberek – igen, ez így egyszerűbb.
Te viszont nem számoltál velem, én meg csak magamat látom a pupil-
lák tükreiben.

Gothár Tamás (1995-)

Murányi Zita: üveg

emlékszem egy régi mosolyra
a villamos közepén ültem le
tudtam elolvad néhány óra és oda
a fény is másképp zuhan az üvegre

késő este lesz koromfekete
az éjszakát szorítani kezdi a csillagok gyűrűje
a hold örüljön hogy a világegyetem
eddig is megtűrte és hogy van két csücske

közepére néha az isten is lecsücsülne
a sínek a sok-sok dübörgő kerék
folyamatosan a műanyagba süpped
a hátsóm és ez a régi emlék színezi át az estét

nem is tudom miért örültem minek
az örömömnek miért nincsen súlya
és ha úgy nézem mint egy filmet a síneken
végigdübörgő kerék nem-e a mélység szavalókórusa

nem-e a vas ezüstje jajdul minden megálló
egy-egy félbehagyott strófa
és amikor sebességbe kapcsol a málló
városrészek is úgy dőlnek össze fekvő verssora

emlékeztet minden utca már elmosódtak a szavak
és oda az értelem vagy nem is volt soha
néztem az üveget ahova holdsugarakkal karcolt az éjszaka
és gyémántköreivel finoman megroppantotta a fénykorcsolya.

Murányi Zita (1982-)

Gothár Tamás: Holnappara

nem tudom mi kellene


egy esetleges találkozás hátulütője
az esetlegesség
ha biztos volna sem lenne jobb
vele állni a véget nem érő sorban
vagy melletted a folyamatos megérkezésben
mindkettő félelmetes de itt lenni sem kevésbé

Gothár Tamás (1995-)

Terék Anna: hajtűkanyar

Itt, ebben a nagy hidegben,
tíz lépésre a fagypont alatt,
elpattant az idő,
ropog a levegő.
Kettőbe hasít engem is a fagy.

Próbál keringeni bennem a vér,
de megtorpan az is minduntalan,
tele a testem hajtűkanyarokkal
és fújja valami arcomba a havat.

Bár olyan lenne az arcom, mint a magáé, uram!
Teli mélyre vágott sebbel, éles vonásokkal.
A maga dühét irigylem,
ami egyszerre ennyi irányba hajtja.

Mert kergeti magát is valami,
folyton megindul, de látja:
minden kanyar összehajlik maga előtt,
mire lihegve odaér.

Befagyott víz színén táncolok minden éjjel,
de ahogy elnézem, túl kevés a lék, uram.
Mert, ha legalább zuhanni tudna az ember.
Már az utat mutatna.

Pedig, ha nem fogná ez a föld a lábamat,
maga meg nem lenne olyan dühös,
egész jót táncolhatnánk
ketten ezen a befagyott réten.
Most a vállára tenném az államat,
úgy néznék a háta mögé,
de közben a felkarjához érne
minden második lépésnél
a mellem.

Csak, hogy maradjon mégis valami.
Ami újabb ringást von maga után,
vagy hogy húzzon, toljon
engem is a testével.

Az ember összehord magának egy életet,
meg ötleteket, hogy hogyan is kéne. Bármit.
Aztán mérges, mert sehogy sem lehet.
Kicsúszik végül minden a kezeink közül.

Látja, kicsúszott maga is.
Csak mert nem mertem elég erősen
szorítani, uram.
Pedig jó lenne mégis belemarkolni
a maga ingébe,
szorítani, amíg csak erőm bírja.
Hogy álljon ide,
egészen közel, elém,
még egyszer nézzen az arcomba,
tükröződni már úgysem tudunk
egymásban,
nem is arra való az

Csak álljon itt előttem,
feszítse ki magát közénk az éjszaka.
Hadd hasadjon bele minden,
törje szét bennünk a csontokat,
hátha úgy kitépi magát végre
valami belőlem,
hátha úgy majd kiszakad
a bőr alól, utoljára,
hogy aztán a helyére kerüljön
minden, ami félben maradt.

Rázódjon ki a földből a láb,
szabálytalanra gyűrődjön
minden éjszaka.
És legyen bennem egy pont,
egy egészen apró, kiinduló
és fekete pont,
amiben otthon lehet minden
fájdalmunk nyoma.

Terék Anna (1984-)

Antal Anikó Zsuzsanna: Kék idő

leltárba veszem a tegnapokat
az idő polcain felsorakoztatott
porcelán nippek
üveggolyók
emléksejtek
szálaiból foszlott
neuronokból
hímzett terítő

némán sóhajt a semmivel
behavazott univerzum
megtorpan benne
a jelen

rendezgetem önnön
mindenségemet
szívből át az agyba
agyból át a szívbe
jelenből a múltba
múltból a jelenbe

több síkon futhatnának
ha engedném
körbetáncolnának
a mi lett volna ha és
a mi lenne ha echói

utóbbi egy angyal
félig törött szárnyaként
tűnne el a kék időben
ha engedném
de marasztalom
ez a remény

Antal Anikó Zsuzsanna (1981-)

Weiner Sennyey Tibor: A táncos

majd ha már nem a ruha majd ha
már nem a mozdulat majd ha már
nem a zene hanem a tánc öltöztet
és te ezzel a tánccal vetkőztetsz
hegyet és lelket szívet és völgyet
midőn parázslani fog a ruha és
szikrázni fog a mozdulat lángol
a tér akkor a te táncod lesz az eső
mi kiolt felébreszt és egybemos
és végleg összeköt földet és eget

Weiner Sennyey Tibor (1981-)

Murányi Zita: fények

az ablak a tegnapi zivatarból őriz néhány cseppet
az esőt a fák levélhegyén is gömbbé gyűrted
ha kint és bent egyensúlyt teremtene
mindjárt lecsöppennek
fölszárad-e a táj vagy tényleg az a
néhány fűszál marad nedves
a sáros lábujjhegyek vége
amit később koszolnánk össze
utoljára rajzolnak körénk a fények
hogy el vagyunk veszve.

Murányi Zita (1982-)