Terék Anna: Óceán

A világ szélénél állok,
előttem víztömeg,
ami nem választ már el
más partoktól,
ha belevetném magam,
a végtelenségig sodorna,
a lábamnál fogva húzna le magához
a víz aljára a sok cet,
a gyomrukba szívnának a vízzel,
vagy egyenesen kicsorognék
az űrbe.

Innen már nincs tovább,
nem indul hajó,
a másik partot elnyelte az ördög,
itta magába, a sok vérre,
amit a földön talált
és felnyalogatott.

Hátrafelé már nem indulhatok,
talpam alól kifogyott a talaj.
A csempészek is sorban
az óceán partjára állnak,
ingüket a szél emelgeti,
mindannyiunknak
kinőtt a szakálla.

Hajóra várnak,
hogy hosszú deszkadobozokban,
koporsókban
csempésszék tovább az italokat.
Rumos a szájunk,
torkunkat lemarták belülről
a visszanyelt mondatok.
Nincs hová elindulni.

Kihullottunk már mind az időből.
Hiába érnek véget a napok,

ugyanúgy kezdődik újra minden,

nem tud semmi a végéhez érni.

Hiába tartott Isten a tenyerén,
kihullottunk mind az ujjai között,
a szájába estünk,
azóta csak bennünket rág.

Kihullott a világ az időből,
nem tart már meg magában semmi.
Zuhantak a házak,
zuhant velünk az ég is.
A csillagok közé zuhant az idő,
ki tudja, mi ütközött bele,
mi verte szét ilyen apró darabokra
megfagyott testét.

Széthullott az arcod,
darabonként látom magam előtt
a szemedet, az orrodat,
a szád két darabra szakadt,
felső ajkad alól
potyognak le a fogak,
próbálom elkapni, összegyűjteni,
de elgurulnak, lezuhannak
az ujjaim mellett.
Kikoptál a tenyeremből,
kirúgta emléked az izom,
annyit kellett kapaszkodjak,
húzzam magam,
hogy már csak csövekre, korlátokra
emlékszik a kezem.

Fehér fogak a csillagok,
felhasított szájak véréből ömlik
az égre a hajnal.

Száradunk. Az óceán
a szakállunkat mossa.
Részegen lógunk bele
a csempészekkel
az óceán vizébe,
az ingünk a hátunkra tapad,
fázunk, fázik az arcunk,
és kimossa mellkasunkból ez a víz
a hazavezető utat.

Üres mellkassal bámuljuk a vizet.
Minden érintéstől porladunk.
Ha hozzáérsz az arcunkhoz,
betörik a koponyánk,
szánkba hullik a csontunk pora,
ha a kezünkhöz érsz, füstté válik,
ha megölelnél,
eltűnnénk egészen.

Nézz inkább,
nyolc lépés távolságról,
csak nézd
pókháló arcunkat,
ami a legkisebb mosolytól is
darabokra hullik.

Kihűl bennünk minden,
ébredéskor forrnak össze
az éjjel apróra morzsolt izmok.
Éjjel csak rág és rág bennünket
az Isten,
nyála nincsen,
szájába tapad a hús,
ha kiáltana, se tudnánk kihullani
belőle.

Csak köpne ki bennünket az Úr,
hogy visszazuhanjunk az életbe.
Ha a Földön vagyunk is, csak
a folyók alján, az iszapba tapadva,
befedett gödrök alján,
véres, összetapadt hajjal.
Vagy a füstben az égen,
szállunk a pernyével a szélben,
viszi hajunkat, hamuvá porladt fogainkat.

Hány fokosra kell fűteni
Isten szájában ezeket a kemencéket,

hogy porrá váljon az élet?

Terék Anna (1984-)