az arcod jut eszembe, megint csak az arcod, ahogy nézel magad elé,
szemed mintha lehunyva, pedig csak a földet nézed, hosszú per -
cekig, mozdulatlanul, nézed, és éppen megértesz valamit, komoly
vagy, és talán szomorú is, mert olyasvalamit értesz meg, amit már
rég meg kellett volna, és észre sem veszed, ahogy a szellő a hajadba
kap, pedig a tenger felől jön, érezni a só szagát, összefogott hajadból
csak néhány szálat szabadít ki, vinné magával őket, honnan tud -
ni, hová, és vinné azt a piros sálat is, vinné az illatodat, oda talán,
ahonnan épp hiányzol valakinek, és szemed mintha lehunyva, pe -
dig csak lefelé nézel, lefelé, abba a repedésbe nézel, abba a szaka -
dékba, és bizonyosan engem nézel, mert most érted csak meg, apró
darabjaim milyen régóta is fekszenek már ott.
3.
északon, a szárazföld szélén egészen másmilyenek a házak, össze -
kapaszkodó, lombtalan fák mögött találok rá erre az egyre, és azt
gondolom, hogy ha valaha lesz házam, ilyet szeretnék, ilyen piro -
sat, piros tetővel, és fehér ablakkeretekkel, amik alkonyatkor szinte
világítanak, biztosan itt fogok élni, itt, ahol csupa kékség vesz kö -
rül mindent, ahol olyan kék a tenger és az ég, mint a kabátod, ami
évekig nálam maradt, bizonyára ebben a kékségben fogok élni, és
egy pontosan ilyen házban ébredek majd reggelente, mosollyal és
szorítással, úgy képzelem, lassú lesz akkor a létezés, ráérős és teljes,
mert addigra megoldódunk, meglásd, és amikor egy este kinyúlt,
kötött pulóverben a teraszon állunk majd, és figyeljük a tengerzú -
gást, beleszagolunk a sós levegőbe, és vállamra hajtod a fejed, akkor,
pontosan akkor végleg megnyugszunk egymásban.
Bende Tamás (1990-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése