félsz, hogy aknára fekszel, ha cirillről latinra, angolról magyarra fordulsz.
Nem mesélsz a tegnapról, a terveidről,
apádat csak akkor említed, amikor a titkaidról kérdezlek.
A nyelvedet másra használod.
Az érintés, az félreérthetetlen, mondod némán.
Az érintés az egyetlen, amit félreértek, gondolom hangosan.
Megkérsz, hogy apád helyett tanítsalak magyarul,
de csak magamra tudlak.
Például együtt alszunk, aztán elmeséled, mit álmodtam.
Sosem emlékszem rá tisztán, csak foszlányok vannak meg,
és mostanában mindig benne vagy:
ülsz valakinek az ölében; vagy mellettem fekszel, háttal az arcomnak.
Megszólalsz magyarul, a hangod megváltozik,
aztán te is.
(Másik embert csinál belőled a nyelvem; tényleg meg akarod tanulni?)
Megérteni nem foglak, csak megismerni,
mondjuk némán, gondoljuk hangosan.
Te szerbül, én magyarul,
aztán mindketten a saját angolunkon.
Nem akarom látni a szavaidat.
Elég, ha mozgatod a szád, ha pantomimezel.
Simítod a levegőt, celofán fátylat húzol közénk.
Visszaveri a hangunk, megsebesülünk,
túl éles a frekvenciánk, amikor egymáshoz közelítünk.
Maradj, ahol vagy. Ne nézz rám.
Nyelvedet mostantól nyelv ejtette sebbe vájd.
Érzed? Magyarul van.
Mechiat Zina (1991-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése