Atyám, szeret téged a te fiad, bizonnyal
szeret. Mint beteget az ágyhoz,
szorít titeket, összetart, valami
gravitáció - szebb szóval: nehézkedés -
talán az idő. De az idő korsó kiömlött
víz, sár marad utána, szomjúság, ki tehet
róla. Szégyenletesen egyszerű ez.
Ugyanúgy kopaszodik, ahogy Te,
ezt még nem is mondta, ahogy annyi
mindent nem, és ahogy most ezt is
valami más helyett. Szeret téged, Atyám,
úgyfelejtett lámpa, égsz benne. Árva
dolog. Hallgatni, mintha beszélnél,
néha szólni: hogy nézd, ott, neked épp
szemmagasságban - te kicsivel alacsonyabb
vagy. Végül is, szív és ököl, formára hasonlók
egészen. Mint az olajfák és a csend.
Csak magában kérdené, ha végül,
és így, hogy ne értsd, mert nem tudsz angolul,
Why have you forsaken me?
Simon Márton (1984-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése