fél nyolckor langyos fényeket terítettek szét
a hősök tere felett elég egy vastagabb felhő
és szinte beesteledhet nagy esőt ígértek
a napfényben mégis inkább reszketett hét vezér
homlokán az izzó naptartomány a sárga földalattinál
valaki elhasznált újságot kínált és tegnapi híreket
két lába közt a szünet zárójelbe tette a hímnemet
aztán mégis összezárta belefáradhatott az ácsorgásba
állt meggörnyedve mint a fáradtság tolmácsa
és bársonyos fényt szórt tomporára az elhaladó
szerelvény lámpaforgácsa a délinél már szikrázott a kő
és a dél hevét verte vissza tíz összezárt napernyő
amikor újra eszembe jutott a nő a sötét miniszoknya
két láb ami nem volt harisnyához szokva
a hősökön a szobrok amit a kő súlya a fölemelkedéstől
megfosztott az a majdnem 25 fok amit a kabát 30-ra
srófolt hogy igenis istennő leszek csak még nem tudom mikor
hámozom ki a teret a nap tüzes szilánkjaiból
ha a létezés csak a megsemmisülés kontrasztja
két luk között miért hasad tovább egy fölszakadt harisnya
az élőknek is kegyetlen szoborarca lesz
amikor a teremtés terepe újra tiszta és a halhatatlan szobrok
mellkasát a nap percenként árnyalatnyival világosabbra szívja
Murányi Zita (1982-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése